Van itt egy ‘filmrészlet’, nézd, érezd:

Biciklizel. Csodás vidéken, virágok, mezők mellett elhaladva, sima felszínű úton. A nap ragyog, arcodat gyengéden simítja a langyos szembeszél, madarak csivitelnek, bogarak zümmögnek, állatok beszélgetnek, a bringa kerekei monoton nesszel festik alá a természet koncertjét. Olyan idilli az egész! Biciklizel. Lábaid maguktól adják a tempót, tested maga az egyensúly. Suhansz, szinte repülsz, eggyé válva éggel, földdel, kinttel, benttel… És te ahelyett, hogy élveznéd, azon agyalogsz bőszen, gondterhelten, összevont szemöldökkel, megfeszült idegekkel és izmokkal, hogy meg kéne tanulnod biciklizni. 😊

…

Hát, igen. Egyik legnagyobb elme általi korlátunk, hogy azt hisszük, még, még, még tenni kell valamit, akármit, még egy tigrisbukfenc, még egy tripla leszúrt Rittberger, bármi, csak jó nehéz legyen, bármi, csak tenni még, azért, hogy végre boldogan élhessünk. Miközben itt van, adott az, tálcán kínálva minden, ami számunkra ehhez szükséges.

Azt látom, sokan már az ezredik tanfolyam, könyv, rendszer, módszer elsajátításán vannak túl, s mégsem tudnak Élni. Megrekednek. Mint a megvilágosodott remete, aki elgémberedett végtagokkal, megmerevedett testével ücsörög magányosan a barlangjában. Elérte, megtapasztalta, kincsre lelt, megértésre, Tudásra, ami által jól bebörtönöződött, s élőhalottá transzformálódott.

Mert azt hitte, kész. A megvilágosodás volt a célja. Célja volt. Elérte. S így nem vette észre, hogy van tovább. Van következő lépés: lekecmeregni az égből, a hegytetőről, barlangból, le. A Földre. Világba, emberek közé, zsivajba, zajlásba, mozgásba kerülni újra. Azzal a tudással, amire odafent szert tett. Mint Zarathustra Nitzsche művében.

Élni, nekem annyit jelent: teljességként fogom fel a jelent, s mindazt, amit tartalmaz (emberek, helyzetek, körülmények, feladatok, jelen önmagam) – vagyis egészben vagyok. Egészségben. Benne. Figyelmesen, tudatosan. Része és részese. Vagyok. És nem bírálom, nem minősítem, nem akarom másmilyenné formálni (hiszen formálódik magától énrám), csupán roppant mód szeretem. Hogy olyan, amilyen. Hogy éppen értem olyan, amilyen. És hogy mozoghatok, lazán, áramolva. Az Élettel együtt, összefolyva. S így aztán élhetek, minden egyes pillanatomban. Biciklizhetek. 😊

Borongós napjaink vannak. Megszoktuk, hogy ilyenkor begubózunk, befelé figyelünk, s ez teljesen rendben van. De ne feledjünk el mindeközben Élni, benne lenni. Valóságosan, igazian. Vegyük észre, hogy itt van, megvan, mindent tudunk már, minden adott hozzá.

Ősidők óta képesek vagyunk, tudunk bringázni. Nyeregbe hát, és élvezzük már végre a Tudást!

(részlet a tótheszter: ÉLET A SZERETET FREKVENCIÁJÁN című könyvből)