Van egy ‘alapszabály’, amit általában a nők szeretnek figyelmen kívül hagyni, nem ‘alapszabályként’ értelmezni: ha egy férfi becsapja, megcsalja velünk az épp aktuális párját (nőjét, feleségét), ráadásul esetleg ily’ módon szakít az addig meglévővel (vagyis látszólag minket választ), akkor velünk is ezt fogja tenni, az első olyan pillanatban, amikor valamiért önmagával elégedetlenkedni kezd. Nyugodtan lehet ezt amolyan tényként kezelni, elkerülve ezáltal az egyéni kudarc, csalódás megjelenését.

Nem azt mondom ezzel, hogy a megoldás az, ha az ilyen találkozások adta lehetőséget erővel, elhatározással távol tartjuk magunktól, hiszen akár életreszóló kapcsolat is kezdődhet így, hanem, hogy ne fessünk a tények köré rózsaszín virágokat, pillangókat és szívecskéket, hanem nézzünk bele a mélyébe, és akár segíthetjük is a férfit, hogy megértse, milyen egyéni, belső feszülése hajtja efféle hamis létforma, kapcsolódások felé, és akár mi magunk is tisztábban kezdhetjük látni énünk milyenségét.

Miért nem akarjuk mégis tényként kezelni a fentieket?

Azért, mert – ahogy minden egyes párkapcsolatban – saját értékünket vágyjuk visszatükröződni a másikban, másikról. Vagyis, ha engem választ, akkor értékesnek érezhetem magam ennek nyomán. És, bár látom, folyamatosan jelen volt életében a csalás, hazugság, de hát én különleges vagyok, velem nem fogja megtenni… legalábbis remélem, vagyok annyira különleges, hogy velem nem fogja megtenni. Aztán, kiderül, hogy vagyok-e.

De tényleg arról van szó, hogy “engem választ”? Tényleg nőni fog a valós értékem ennek nyomán? Tényleg különlegességem mértékét mutatja, ha velem nem az eddigi működése mentén viselkedik? Illetve tényleg értéktelenségemet tükrözi, ha mégis?

Ahogy már írtam régebben (JELENLÉT című könyv): ha önmagunk számára nem vagyunk különlegesek, egyediek, vonzók, ha nem szeretjük magunkat eléggé, nincs az az ember, aki bebizonyíthatná nekünk értékességünket, nincs az az ember, aki meg tudna győzni, szavakkal, tettekkel, szívvel, tekintettel, mozdulattal, nincs, aki szeretetével a lelkünkig tudna elérni, s átölelni azt, hiszen masszív falak mögé bújtattuk azt. Önmagunk elől… 

Vagyis, egyrészről, ha nem értékként élem meg önmagamat, akkor meg fog történni velem is. Elkerülhetetlenül. Hiszen, ahhoz a valakihez érkezik ‘társ’, amit magamból élek, oda, ahol épp önmagammal tartok. Ha értéktelennek vélem magam, akkor ehhez érkezik tükör.

Másrészről, ha a férfi nem oldja meg mindazt, ami őbenne előidézi ezt a fajta hamis működést, ha a belső, önmagával kapcsolatos hiányát (nem azt éli, ami az ő valósága, pl. öltöny-nyakkendőben dolgozik egy multinál, miközben szíve szerint farmer-pólóban kerteket tervezne, rendezne) ilyen módon próbálja pótolni, kiegészíteni, de nem tesz mélységeiben a változásért, akkor előre borítékolható, hogy újra és újra és újra a hazugságot, csalást, becsapást választja. Hiszen, teszi ezt folyamatosan önmagával szemben is, így hát, mi mást tudna kifelé.

Megcsalás.
Ott van, benne a szóban. Minden.
Csupán abban lehet félreértés, hogy ki csal, kit, miben.
Ha ilyen helyzetben találjuk magunkat, mindkét fél számára javasolt belenézni a saját tükörbe, s megkérdezni, akár hangosan: “Miben nem vagyok őszinte magamhoz? Hol csapom be magam? Mivel csalom meg valóságomat, igaziságomat? Miért nem merem valós önmagamat mutatni, élni?”

Ha pedig párként szembesülünk, párkapcsolatban történik meg a csalás, hazugság, akkor nem a szakítás a megoldás elsősorban. Hanem segíthetünk, a másiknak és egymásnak is. Nem ítélkezve, tetteket minősítve, hanem szeretettel, figyelemmel fordulva a másik felé. Nem azt kérdezve, hogy ‘mit tettél?’, hanem azt tudni kívánva, hogy ‘miért?’.

Mert az ilyen élethelyzetek is értünk érkeznek, nem ellenünk.
Lehetőséget kapunk általa, hogy merjünk végre. Egymással és önmagunkkal.
Tisztán látni.
Tisztán élni.
Igaznak lenni.
Igazinak lenni.

ÉLNI.
Azt az egyedi csodát, akik valójában vagyunk.

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/