30 éves érettségi találkozónk volt a hétvégén. Mondhatnám, hogy amolyan időutazás, amire batyummal a hátamon szombaton reggel elindultam, egyfajta dimenziósáv váltás, amiben találkozik jelen és múlt, de inkább szólt ez az együtt megélt nap és éjszaka az időtlenség tiszta valóságú terének újra felfedezéséről és bebarangolásáról.

Egy pici, somogyi faluban, Mesztegnyőn gyűltünk össze. Nem azért, mert ott érettségiztünk, hanem, hogy osztálykiránduljunk, ahogy tettük azt oly’ sokszor anno. Kicsit arra számítottam, hogy az eddigi találkozókhoz hasonlóan telnek majd az órák: emlékezünk, felidézünk, beszámolunk, eldicsekszünk, picit kiszínezünk, átfestünk, modoroskodunk, megmutatunk, felszínek érintkezése, elhallgatott lényeg, jól megválogatott életrészletek egymásutánja… de nem így történt.

Szeretet, egymásra figyelés, és valami egyedülálló mélység, őszinteség adta az alapot a pillanatok alakulásához, ritmusához, hangjához, illatához, érintéséhez. Az időtlenség terében csücsültünk csupaszon, s ebből adtuk át magunkat, s fogadtuk be egymást. Még az alvás természetes szükséglete is okafogyottá vált.

Na persze, rengeteget nevettünk, úgy, ahogy az ember csak gimis korában tud. Sírva, könnyezve, megfájduló arc- és hasizommal. És igen. Akadtak másfajta könnyek is, elkeseredettség is, fájdalom is. Hiszen jelenről, érzésekről, megélt, igazi élethelyzetekről beszélgettünk.

Azon tűnődtem közben, hogy mitől olyan átengedőek és befogadók ezek a magunkat megosztások? Miért más most, mint az eddigi találkozókon?

Az osztálykirándulás jellege. Az szabadította fel, illetve mosta el az idő fogalmát, s nem számított más, csupán a pillanat, az együtt, az igazán és igazin. Lépkedtünk (pont, ahogy annak idején kirándulásokon) a porban a tűző napon, végig a falu utcáin vagy három kilométeren át a kisvasúthoz, szedett-vedett, kusza sorban, folyamatosan változó kettesben, hármasban, négyesben összeverődve, csacsogva közben. Kérdezve. Rengeteget kérdezve. Úgy igazán válaszokra figyelve.

Erdei kisvasutaztunk, csodálatos tájvédelmi körzetben kanyarogtunk, de valahogy nem is láttuk ezt. Nyilván beszűrődött, óhatatlanul is lélekre hatott a környezet, de a fókuszunk máshol akadt le. A máson. A másikon. Az emberen. Az emberben.
És ebben a huszonnégy órában, amit együtt eltöltöttünk, ez volt a meghatározó. Hogy bármit is tettünk (ettünk, ittunk, játszottunk, zenét hallgattunk, táncoltunk, stb.), mindenben csak a figyelés. A mélységből kiinduló, mélységre fókuszáló figyelem. A jelen pillanat lélektől lélekig hatoló tánca.

Hálás vagyok ezért a hétvégéért (Dudu, neked külön köszönet az ötletért, a szervezésért, a környezetért!), elmondhatatlanul sokat kaptam. Nem röpke órákra kiszakított a valóságunkból ez az ‘esemény’, hanem épp belevezetett. Nem gyerekké vagy felnőttesedő ifjakká válhattunk ott kis időre újra, együtt, hanem felfedte magát, megmutatódott a lényeg, hogy nincs idő, csupán mélység élés, Élet van. Ahogy anno nem számított a felszín, a jövő, ahogy akkor, ott, gimiben nem foglalkoztunk a múlttal, csak az éppen aktuális pillanatokkal, most tisztán megtapasztalhattuk, hogy most is csupán ez a fontos. Hogy az van, ami van, csakis az, jól. Ugyanúgy létezhetünk, mint akkor, valóságosan benne a világunkban. Abban a cinkosan összekacsintó, őszinte, jóhumorú, egymásnak segítő gimis mivoltunkban, abban a különleges egységben, összetartozásban.

És hogy osztálykirándulhatunk. Bármikor. Bárkivel.
Minden megélt pillanatunkban.
Egymásra figyelve. Szeretetben.
Csupán így, ennek van értelme.
Így.
Élet.

❤