Soha nem a saját batyunk nehezíti mozgásunkat, haladásunkat – lehet akár ez több mázsás gigabatyu is -, hanem az a teher, amit másoktól veszünk át, mások helyett cipelünk.

Ahogy az életben is azt érezzük tehernek, ami valójában nem a miénk, nem hozzánk tartozik, csak valamiért úgy véljük, ‘dolgunk’ megtenni, csinálni. Általában a külső elvárások nyomására, megfelelni vágyásunk következményeként vállalunk fel utunk során olyan feladatokat, munkát, helyzeteket, amik tőlünk abszolút távol állnak, vagyis nem tartoznak az alapunkhoz. Na, ezek azok az önként hátunkra kapott és cipelt terhek, amik – még ha egészen aprók is és súlyuk látszólag szót sem érdemel – képesek haladásunkat akadályozni, mozgásunk szabadságától megfosztani, végkimerülésig meggyötörni, földbe passzírozni, megbénítani.

Amikor valakitől (általunk nagyon szeretettről van minden esetben szó!) ‘átvesszük’ az ő terhét, csomagját, akkor azon túl, hogy mi kikészülünk tőle, konkrétan belegebedünk az önkéntes serpaságunkba, három nagyon fontos dolgot jó észrevennünk, átgondolnunk:

1. Ha átveszem, azért teszem, mert tudat alatt nem bízom abban, hogy ő képes rá, hogy elbírja a batyuját, hogy megbirkózik annak tartalmával. Vagyis, nem bízom benne. Ezzel, persze, azonnal gyengítem is őt, hiszen az üzenetem: ‘segítek, mert egyedül nem bírsz vele, béna vagy, nem elég erős hozzá, nélkülem nem fog menni…’
2. Semmi közünk a más cókmókjához. Nem lehet más helyett, más feladatát megoldani. Ami az övé, azt kizárólag ő tudja. Vagyis, mindenki csak a saját batyuját cipelheti. Mellesleg, kinek/minek képzelem magam, hogy a sajátomon kívül elbírok még egyet vagy kettőt vagy tizennyolcat…? Valami különleges képességekkel megáldott terminátornak? Vagy mások fölé emelkedett, mindenre képes varázslónak? Nem vagyunk azok… és bőven elég nekünk a sajátunk.
3. Ha mások batyujával foglalkozunk, az alatt görnyedezünk, nem marad időnk, energiánk a sajátunkkal foglalkozni. Vagy, lehet, hogy épp ezért vesszük esetleg át? Hogy amíg a másikéval foglalatoskodunk, addig sem kell a mi batyunkban körülnézni, tartalmával szembesülni? Mivel túl soknak, elbírhatatlannak érezzük a több batyut hátunkon, lehet, hogy épp a sajátunkat dobjuk sutba?

(Egy meglehetősen gyakori példa: átvesszük gyerekünktől – az ő külön kérése és engedélye nélkül – mindazt, ami az ő egyéni útjának tartozéka, számára nem teher, csupán egy ilyen-olyan batyu, ami nem véletlenül épp az övé. Dolga van vele, általa fejlődik, alakul, teljesedik. Mi meg, hajlamosak vagyunk – merő szeretetből – önkényesen megfosztani ettől, egészen pontosan, inkább megkísérelni megfosztani mindettől… merthogy, valójában nem lehet.)

Mondják, írják, halljuk, látjuk mostanában gyakran: ‘Tedd le terheidet, és akkor…’.
Én meg azt mondom : Le ne tedd! Benne van minden, amire szükséged van utadon. Egyszerűen csak add vissza – jogos tulajdonosának – azt, ami nem a tiéd. Bízva a másikban, hogy ügyes lesz, elbírja, megcsinálja. És ne vállalj olyan helyzeteket, feladatokat, amik tökéletesen ellenkeznek az alapoddal.

A saját csomagunkat, bármekkora is az, bárhány mázsát nyom is, könnyedén, lazán cipeljük. Nem okoz gondot. Nem fáraszt, inkább feltölt, ahogy rójuk a kilométereket vele. Érdemes kipróbálni hát, milyen csakis ezzel a nekünk szánt, egyedi méretre és formára legyártott batyuval a hátunkon haladni utunkon.

😊

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/