Hullámozva… szeretem

Nyaralós képeinket rendezgetve ma megállapítottam, hogy ujjééé, sikerült rólam néhány olyan képet is készíteni, amikor nem épp víz irányba gyalogolok, vízben, alatt, felett, rajta, benne vagyok, vagy épp partra szállva, amolyan boldog lecsöpögésben. Szükségeltetik némi ügyesség ahhoz az én drága párom részéről, hogy elkapjon, és az utókornak megörökítsen szárazföldi, felruházott állapotomban is, ha a közelünkben bármi nemű víz leledzik. Merthogy én szeretem a vizet. 😊 Mindegy, hogy sós vagy édes, a lényeg, hogy természetes legyen. Valahogy otthon érzem magam benne.

Gyerekkoromban sok-sok évig úsztam. Mások unalmasnak találhatják az úszóedzéseket, számomra maga volt a paradicsom. ’50 hossz gyors!’… hangzott el az edzőtől a katonás utasítás, én meg csobb, s ötven hosszon keresztül jómagam is folyékonnyá válhattam, testem automatikus úszómozgása segítette, hogy vízbe ugorva különleges belső világomba merülhessek. Így. Verseltem, történeteket találtam ki, megértések születtek, szóval, elvoltam. Magamban, a víz megnyugtató ölelésében. Ötven hossz egy másik világban… kábé, mint Alíz Csodaországban.

Ezen túlmenően is rengeteget kaptam, kapok a víztől, életem lényegi, meghatározó belső felismeréseit, valamint helyzetek kicsit másképpen kezelését, csendem, nyugalmam, középpontom jelentőségének mibenlétét, bátorságot, s amiről most igazán mesélni szeretnék: a hullámok rejtélyébe való beavatottságomat is. A víznek köszönhetem. Na meg, persze és leginkább Édesapámnak.

Kamaszkorom három meghatározó évében családommal egy távoli országban éltünk, s volt szerencsém – sok egyéb csoda mellett – közelről megismerkedni az Indiai Óceánnal. Életre szóló barátságot kötöttünk akkor, ott, remélem, találkozunk még…

Beleszerettem az arcaiba. A lágyságába, amit határozott keménysége váltott, tisztaságába, amit koszosnak tűnő, sötét felkavarodottsága. Szerettem a hangját, meg azt a lusta, széles gesztusú mozdulatát, amivel kinyúlt a homokos partra. Szerettem, hogy rendszerben él, ritmusa van, egyfajta kiszámítható, stabil alapú, tiszta ütem, amiben nap, mint nap összetáncol a Holddal.

És a hullámok… amik leginkább monszun idején vonzottak. Amikor hatalmasra híztak, növekedtek, s lenyűgöző erővel robbantak a partra. Azt, hogy közelebbről – nem csupán a parton ácsorogva bámulva – megismerhettem erejüket, tempójukat, mélységeiket és magasságaikat, ahogy mondtam, Édesapámnak köszönhetem, köszönöm. Mindig. Hiszen az általa ott megtanultak, megtapasztaltak kísérnek azóta is utamon. Neki köszönhető, hogy szeretem, hogy ilyen, hogy hullámzik, magasság, mélység, fent, lent… az életem.

Először elmagyarázta, megtanította apám az ‘elméletet’. Kintről figyeltük, s elemezte nekem a hullámzás lényegét. Úgy nézett ki ez a monszunos óriás hullámos dolog, hogy tarajos, földhöz csapós tízméteresből volt vagy nyolc, amin át kellett jutnunk ahhoz, hogy elérjük a csendes, felemelő, hátáról nem ledobni akaró tízmétereseket.

Elmondta apám – én meg csak pislogtam, hogy jééé -, hogy a ziháló, megzabolázhatatlan, haragos felszín takarásában, ott lent, mélyen a hullám alatt… csend van. És, hogy na, ott kell nekünk átúsznunk. Nincs harc a hullámokkal, nem kell összecsapnunk, beleszakadnunk. Csupán le a mélybe, csendbe, nyugalomba. Apám számol – jelzi az alámerülés megfelelő pillanatát -, majd nagy levegő, nyugiban úszás. Hullám pedig felettünk hadd mérgeskedjen.

Így kellett a háborgó, kábé nyolc darab tízméteresen túljutni. Hogy lágyan ringatózva távol a parttól, a nyugalmas tízméteresek hátán beszélgethessünk, vagy csak úgy simán, legyünk.

A visszaút, húú, az parádés volt!
Apám kiválasztotta azt a tarajost, ami partra repít minket. Visszaszámlált, s amikor azt mondta : ‘Nyomás!’, akkor tiszta erőből kellett gyorstempóznom, átvéve a hullám sebességét, így a hátán maradva lehetett partot érni. Izgi volt. Ha apám rosszkor indít, vagy épp nem úszom a megfelelő sebességgel, akkor bizony odavágott volna. Megtanultam. Hogy ha egy irányba tartok a hullámmal, tisztelve nagyságát és erejét, az ő szabályai, sebessége szerint, egy ütemre ‘lépve’ vele, akkor engem szolgál. Segít.

Igen. Veszélyes kaland volt. De nem féltem, cseppet sem. Hiszen bíztam apámban. És most, felnőve visszatekintve látom, értem, hogy neki is nagyon kellett tudni bíznia bennem. Nem kételkedett bennem, tudta, hogy képes vagyok megcsinálni, így aztán, én sem kételkedtem magamban. Eszembe sem jutott.
Bizalmat is tanultam hát, akkor ott. Tőle. És a hullámoktól. Bízni benne, a hullámokban, de leginkább önmagamban.

És most… köszönöm.
Ezt is.
Hogy tudok bízni, hinni, hullámozni.
És hogy megtanulhattam, hogy nem kell harcolnom az elemekkel ahhoz, hogy haladni tudjak. Csupán minden háborgás közepette, a mélyben lapuló lágyságba, csendbe ereszkedni. Könnyű haladás…

😊

 

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.