Ahhoz a valóságunkhoz tud érkezni valaki társként, amit érkezésének pillanatában élünk. Nem véletlenül érkezik pont akkor, pont ő, hanem mert dolgunk, feladatunk van. Mozdulni. Önmagunk felé. (írtam már erről -> https://totheszter.info/2013/09/29/a-szerelem-uzenete/ )

Társunk a tükrünk. Remek. Pontosan megmutatja, kik vagyunk, hol tartunk épp. Segítségével megláthatjuk, mi az, amit lefojtunk, nem szeretünk magunkban, mik a félelmeink, hol, miben vannak bizonytalankodásaink.

Szóval, társunk a legnagyobb segítség, amit kaphatunk ahhoz, hogy közelebb kerülve önmagunkhoz, egyre inkább teljességünket, valódiságunkat tudjuk élni. Vagyis, soha nem választunk rosszul. Csupán, esetleg félreértelmezzük jelentőségének mibenlétét.

Ezért is fontos – sima hétköznapokon, mélypontok, hullámvölgyek vagy épp szakítás során, után -, hogy ahelyett, hogy a másikra mutogatunk, őt hibáztatjuk azért, hogy ‘nem vagyunk/voltunk vele boldogok’, elkezdjünk inkább mélyebben beleereszkedni az épp aktuális tükörbe, s jól megvizsgálni, vajon mit is üzen nekünk. Magunkról.

Amikor a másikat minősítjük, megítéljük, elítéljük… inkább tegyünk fel magunknak kérdéseket. Szinte automatizmussá, szokássá lehet új hozzáállásunkat – mint egyszerű önfeltáró módszert – alakítani roppant gyorsan, ha megértjük, milyen nagyon szükséges nekünk ez a másképpen látás, működés. Magunkért.

Néhány ‘szemléltető’ példa tőlem most, aztán, ha van kedvetek, lássatok hozzá, próbáljátok ki,  folytassátok a sort bátran, jó játék, érdemes 😊.

A kérdéseket nem mindig szükséges megválaszolni magunknak. Azzal, hogy feltesszük, kimondjuk, azonnal magunk felé fordítjuk a felelősséget. Kintről befelé indulunk. Kikerülünk a ‘jajeztteszivelem’ áldozati pozícióból. Máris közelebb járva a lényegünkhöz.

Fontos ez a másképpen figyelés, a magam lefojtott bugyrait feltárva. Hiszen, látszólag, persze, mi épp az ellenkezőjét akarjuk annak, amit ily’ módon meglátunk, hallunk. És eleinte ellenkezik, háborog a felszínünk, az egonk már attól is, ha lazán nyakoncsípjük sunnyogását.

Mint az alábbi példákban:

‘Ő. Képtelen elköteleződni.’ –>> Én vagyok az, aki félek elköteleződni. A kérdés tehát, amit jó, ha felteszek magamnak: Mely életterületeimen jellemző még az elköteleződés hiánya? Miért nem akarok elköteleződni?

‘Nem figyel rám.’ –>> vagyis: Én figyelek-e? Először magamra. Aztán rá. Úgy igazán.

‘Nem őszinte velem. Folyton becsap.’ –>> lefordítva: Én? Hol, miben nem vagyok őszinte, igaz? Magamhoz. Hol, miben vágom át? Magamat.

‘Nem értékel engem. Soha egy dícsérő, elismerő szót nem kapok tőle, pedig én őt…’ –>> azaz: Értékelem-e önmagamat? Látom-e, elismerem-e egyediségemet, lényegemet? Mutatom-e csodámat?

‘Nem bízik bennem.’
‘Nem ért meg.’
‘Nem kapok tőle törődést.’
‘Állandóan csak bánt.’ …

… folytassátok… kérdésekkel, magatok felé fordulva, őszinte kíváncsisággal, feltárva, mi zajlik odalent, a mélyben.

Köszönve minden pillanatban, a meglévő és múltbéli társaknak a segítségüket abban, hogy jelenlétük, tükrük által egyre tisztább képet kaphatunk önmagunkról.

😊