Facebook megosztások között néztünk egymásra ezzel a képpel:
“Ha megtanulunk megosztani, mindenkinek lesz elegendő…”

Szép gondolat, milyen jó volna, ha csupán ennyi kellene ahhoz, hogy mindenkinek ‘elegendője’ legyen. Tehát, ne legyen senkinél hiány. (?)

Csakhogy.

A probléma alapja – szerintem – nem az, hogy nem tudunk megosztani. Hanem az, hogy nem tudjuk, mi az elegendő.

Nem tudjuk, hogy amink van, az épp elegendő. Mert hát, ha több kellene épp legyen, hát több lenne. Így hát sem az elégről, sem feleslegünkről nincs fogalmunk. (Pedig a többletet, ‘felesleget’ könnyebb megosztani… ) Hiszen, hogyan is lehetne elég, hogyan is lehetne  feleslegünk, ha folyamatos hiány megélésben vagyunk?(!) (pl. egy  – a mi szemszögünkből anyagi gazdagságban élő ember nyugodtan megoszthatná a számára felesleges többletét arra rászorulókkal, gondolhatjuk… de hát, nincs mit, hiszen nem elég számára, amije van épp, úgy érzi kevés, többet, még többet akar.)

Vagyis. Nincs. Mit. Megosztanunk.

Ráadásul, már eleve önmagunk számára sem vagyunk elég (jók, szépek, okosak… stb.) És itt kezdődik, pont itt, pont ezáltal, hogy nincs ‘elegendőnk’. Megkezdődik a hiány felhalmozás. Ebből, természetesen, jókora felesleg halmozódik fel. Egyéni, így a világ szintjén is. Ezt, persze, osztjuk is egyre, tovább. Bőkezűen. Hatalmasodik belül, kívül a hiány… a nemelég.

Helyesbíteném hát a képet:

Ha megtanuljuk látni, megélni, hogy amik vagyunk, az elég… amink van, az elég… na, akkor… magától tud megindulni – ennek következményeként – a megosztás áradat.

És akkor.
Egység.
Belül. Kívül. Kicsiben. Nagyban.
Bőség.

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/