A Szeretet az alapja mindennek… a párkapcsolatnak is. Éltető, teremtő, kiteljesítő energia.

Akinek van gyereke, az pontosan tudja, mi az a Szeretet. S mivel tudja és gyakorolja, már csak kiterjesztenie volna jó… például a Társ felé így fordulni, igazán szeretve. Igen. Tudjuk. És mégis, valahogy… nem megy. Vagy hát, mindenesetre, ahogy látom, jócskán döcögve. Miért? Miért van az, hogy a gyerekünk bármit is tesz, bármi történik – hibázhat, botladozhat, megbánthat -, a mi szeretetünk felé mit sem változik? Állandó… Miért nem megy, például a Társunk felé ugyanígy? Miért kezd el döcögni a szeretetünk?

Leginkább azért, mert mielőtt bárki más felé próbálnánk csupanagybetűs SZERETETünkkel fordulni, először magunk felé volna jó. Úgy szeretni önmagunkat, ahogy a gyerekeinket szeretjük. Igazán, valódian. Kizárva a rációt, egót, csupán mélyből, szívből működni. Elfogadással, lényegét nézve, teljes nyitottságban, megértéssel, tisztánlátással, odafigyeléssel, törődéssel, szelektálás nélkül mindent odaadva. Először magunkra nézve így, hogy aztán másokat is, Társunkat is, szeretni tudjuk.

Boldogság-kulcs.

Hogy ezt meglássuk, érdemes egy picit elidőzni azon, hogyan is szeretjük a gyermekeinket. Mi is ez a Szeretet-dolog? Mi is ez az ‘izé’, amit jól magunk felé kellene fordítanunk minden egyes megélt helyzetünkben, pillanatunkban? Én most elmesélem az enyémet, pici töredékben, nagyjából, kábé 😊:

Három fiam van, ketten már jól felnőttek, útra keltek, Marci, a legkisebb még itt, velem… szóval évek óta és egyre csak tanulok. Szeretetet. Ők a Mestereim.

Hogyan szeretem a fiaimat?

Csak lazán, egyszerűen, Szeretve őket… azért akik és amik.
Hogy vannak. Hogy az életem, az utam részei. Figyelve rezdüléseiket, meglátva, megértve, kik ők valójában, mi az a csoda, ami bennük rejtőzik. Fontos ez a látás, értés. Mert én azért vagyok, hogy az én tükrömben ők is ráláthassanak saját csodájukra, így felszínre hozva ezt tudják élni, megélni.

Csak Szeretve őket… gondoskodással.
Akár az éjszaka közepén felkelve hozzájuk pelust cserélni, megvigasztalni, álomba ringatni, vagy később például palacsintát sütve nekik. Éjjel. Mert azt kívánják. Mert nekem(!) öröm, amikor megláthatom a boldog, elégedett mosolyt arcukon a raklapnyi, gőzölgő palacsinta fölé hajolva.
Vagy csak kimosni, rendbe tenni a ruhájukat… imádom, ahogy beszippantják finom, friss, tiszta illatát, mielőtt felhúznák, így indulva magabiztosan dolgukra a világba. Vagy akár éjjel többször betakarva őket, a nyugodt pihenésüket segítve. Vagy enyhítve betegségeik nehézségét.
Gondoskodás… Nem áldozat. Magamért teszem. Nekem boldogság.

Csak szeretve őket… szolgálva létüket.
Értük élve minden pillanatban (hiszen folyamatos, ‘null-huszonnégybenfutóháttérprogramom’ ők). Így vagyok én az ő hátterükben nyugodt, biztos támasznak lehelyezve, őket emelve, nekik adva magamat, mindenestül. Vagyok. Így. Ha épp kellek…  Az én ajándékom, hogy így általuk, az ő röptük mentén, az ő szárnyalásukat tekintetemmel követve én is magasba, az égbe emelkedem. Az ő szolgálatuk, magam odaadása, minden létező kincsem átnyújtása a saját teljességemet hozza.

Csak szeretem őket… teljes hitemmel bennük bízva.
Odabízva magam, követve őket… önmagam hitébe megérkezve így.

Csak szeretem őket… lágyan érintve.
Magamért ezt is. Hiszen, ha érintek, akkor érintve vagyok. Ha végigsimítom arcukat, az ő finom, puha arcuk visszasimogat. Ha magamhoz ölelem, karjaimban tartom, összebújunk, mert megpihenni vágynak, feltöltődni általam, akkor így én is ölelésben, töltődésben vagyok. Légies könnyűségben megpihenhetek.

Csak szeretem őket… elvárások, viszont várások nélkül.
Tisztelve létüket, sorsukat, feladataikat, amiket vállaltak, útjukat, amin járnak, néha bukdácsolva, megtorpanva, bizonytalankodva… hitemmel, erőmmel (ha kérik) tovább lendítve őket, ha eltévednek, iránytűt adva kezükbe. Saját irányomat így hát mindig pontosan tudva.

Csak szeretem őket… és ebben a szeretetben önmagamat is egyre jobban. Megtanítottak, hogyan tudom tiszta szív-szemmel nézni a világomat, s így annak valóságát látva a pillanatot játszva élni… igaznak lenni.
Tanulom magamat, ebben a Szeretetben… a Nőt, az embert, vállalva, felvállva élni, megélni mindazt, ami vagyok. Hálával telve minden pillanatomban azért, hogy gyermekeim – engem jól kiválasztva – mellém szegődtek utamon. Megtanítva hinni, bízni, érinteni, elfogadni, tisztán látni, igaznak lenni, játszani, táncolni, szeretni…

… mert ők hisznek, bíznak, érintenek, elfogadnak, tisztán látnak, igazak, játszanak, táncolnak… szeretnek…

Nekem pedig könnyű dolgom van. Teszem, csinálom, másolom, amit látok. Egyszerű, könnyed követésben vagyok. Ahogy a gyermekeimet… úgy a világomat… úgy önmagamat… úgy a Társamat… Szeretem.

És így… Szeretve… VAGYOK.

😊