Párkapcsolatok 10.

Vannak olyan élethelyzetek, kívülről vagy épp belülről fakadók, amik megcincálják, megreccsentik, próbára teszik a párkapcsolatot, benne az Embert. Szeretem és tisztelem, amikor párok keresnek meg, kérdéseikkel, bizonytalankodásaikkal, kételyeikkel, fájdalmukkal, megnyílva, őszintén, hiszen az, hogy együtt, kéz a kézben, feladás helyett megoldásra törekedve, beleállva még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetbe is, amikor talán szakítani, válni látszódik ‘logikusabbnak’, számomra az érettségüket, egyéni felelősségvállalásukat, de leginkább a Szeretetüket mutatja.

A válság a kapcsolatban a Szeretet próbája.

Akkor érkezik, amikor belemerevedtünk a hétköznapok unalmas egymásutánjába – munka, gyereknevelés, kötelezettségek, stb. -, az együttöt felváltotta a párhuzamosság, önirányúság, s elengedhetetlenül szükség van a változtatásra.
Mozdításra, másképpen csinálásra kényszerít.
Nem engedi meg egyetlen morzsáját sem az ‘ugyanúgynak’.

Igen, néha azért érkezik, arra kényszerít, hogy észrevegyük, nem a Társunkkal éljük napjainkat. Nem a szeretet a kapcsolatunk alapja, hanem megszokás, önös érdek, másoknak megfelelni vágyás, félelmek a hogyan továbbtól, egyedül maradástól, stb.
Igen, néha arra világít rá, hogy nem csupán más irányba menetelünk egy ideje, hanem eltávolodva egymástól, párhuzamosságban élünk, teljesen más utakat járva.
Igen, ilyenkor jó – megköszönve az együtt megélt időszakot – elköszönni, esélyt adva magunknak a teljességre, boldogságra. A Társ érkezésére.

Egy biztos:
Válság esetén – a hosszú, rutinszerű, automatikus, önirányú működés helyett – most újra ránézünk a másikra. Úgy igazán. Persze, eleinte, ha az ő tette robbantja ki a válsághelyzetet, akkor a düh, szomorúság, elkeseredettség, csalódottság ködszerűen vonja be, homályosítja el az ő alakját, de főleg emberségét. De amikor a köd felszáll… megpillanthatjuk Őt. S így, most már valóban őt észrevéve, nézve, látva, magunkra is rácsodálkozhatunk tükrében. És ez nem biztos, hogy fincsi lesz. De tiszta, igaz, világos, hosszú idő után, újra, végre.

Írtam már a válsághelyzetekről, úgy általában, ugyanez történik, ugyanezért párkapcsolatokon belül is:

Életünk során számtalanszor kerülünk úgynevezett ‘válsághelyzetbe’. Amikor azt érezzük, minden létező összefogott ellenünk, szomorúság, csalódottság, elkeseredettség, félelem uralja érzelmi világunkat, határozza meg napjainkat. Ilyenkor hirtelen minden sötétté lesz. Összeomlott, amit addig módszeresen felépítettünk, s mi fekszünk összezúzódva a romok alatt, úgy érzzük, agyonnyom, belehalunk, és nem értjük, miért?!

Fontos látnunk, hogy az élet nem egy ‘bűntető intézet’, nem sújt, nem kárhoztat, nem akar ártani. Éppen ellenkezőleg. Segít, hogy folyamatosan fejlődve mielőbb eljuthassunk a minden szinten kiteljesedett életünk megtapasztalásához.
Ez az egyetlen célja, értelme.
Ehhez azonban, fel kell hagynunk a külső tényezők vagy a környezetünkben élő emberek hibáztatásával. Teljes felelősségvállalás szükséges, amikor megértjük, hogy életünkben minden kizárólag rajtunk múlik, tőlünk függ.
Nincs más ok, nem létezik.
Ez jó hír, remélem, hiszen ez azt jelenti, hogy a megoldást is itt a közelben, önmagunkban lelhetjük meg, teljesen másoktól függetlenül és szabadon.

Tudatosan megélni egy válsághelyzetet, összeomlást természetesen, először nem megy könnyen. Hiszen olyan erősen kötő, berögzült szokássá tud válni a külső körülmények és tényezők hibáztatása. Kényelmes is, meg kellemesebb, mint szembenézni önmagunkkal. Egyszerűbb hibáztatni az időjárást, a szomszédot, a párunkat, a gyerekünket, a szüleinket, a gazdasági válságot, a sorsot, bármit, és aztán roppantul sajnálni magunkat.
Ez azonban csak első ránézésre van így, és egészen rövid távú enyhülést hozhat. Hiszen ilyenkor nem történik más, mint hogy az egyre, másra érkező nehézségek közepette toporgunk, nem mozdulunk, nem lépünk előre, s miközben vadul másokra mutogatunk, még azt sem vesszük észre, hogy egyhelyben állunk évek óta. Hiszen amíg másokat okolunk, nem találhatunk megoldást, nem láthatjuk meg a lényeget, így ez nem is lehet másképpen – a helyzetünk gúzsba köt.

Egészen addig, amíg nem kezdjük más szemszögből nézni és ebből az új nézőpontból megélni a nehézségeinket. Amíg meg nem értjük, hogy ezek a mélypontok értünk vannak és nem ellenünk.
Segítenek. Tanítanak. Mozdítanak. Utunkra irányítanak. Valós medrünkbe terelnek. Fényünkbe vezetnek.

Kezdjük a legelején.
Ott tartunk, hogy ülünk a romok alatt, por van, sötét, nehéz, egyedül vagyunk. Roppant mód sajnálva magunkat… Jusson eszünkbe az alábbi néhány sor Gárdonyi Gézától:
“Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. – Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. – Istenem!… De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. – Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.”

És mindig vezet… a szívünk. Nem a fejünk. Ki a romok alól, fénybe. Ahol nem azt kell kérdeznünk, hogy ‘miért tették velem ezt?!’, hanem ‘mit akar nekem ez a kialakult helyzet megmutatni önmagamról?’. Ha elég tudatosak vagyunk, ha kellőképpen éberek, akkor rájövünk nagyon hamar, és ez által közelebb kerülünk valódi énünk megértéséhez.

Folyamatos felfedező úton vagyunk a középpontunk felé. Minden egyes probléma, nehézség csupán egy-egy réteg leválasztható hagymahéj, ami, mint tudjuk, nem végtelen számú. Hántjuk le, egyiket a másik után, s egyszer csak elfogynak, s ott megtaláljuk a ‘szívet’.

Megtalálni az okát magunkban. Megtalálni, hogyan akar segítségünkre lenni, és szeretni tudni ezért a válságainkat, nehézségeinket nagyon fontos – a romok eltakarításához feltétlenül szükséges. Hiszen a romokra nem lehet újat építeni. Tiszta, biztos, egyenes alapot kell teremteni, amire valóban újat kezdhetünk létrehozni – az újat, ami így már igaz minőségünkből keletkezhet.

Nem könnyű a teljes felelősségvállalás minden szintjén az életünknek, óriási bátorságot igényel tükrünkbe nézni, és tudni, hogy mindennek mi magunk vagyunk az okozói. De ha megtesszük, megváltozik minden bennünk, körülöttünk. Megéri megpróbálni, lehetőséget adni egy új fejezetnek, az új kezdetnek.

A Válság mozdít – önmagunk felé, önmagunkért.

LÉPÉS az Üzenete… tenni magunk felé… megpróbálni általa valóságunkat látni, élni… érdemes… hiszen nem érkezett volna, ha minden úgy volna jó, ahogy addig éltünk.
Lépésünkért, bátorságunkért pedig a Válság megjutalmaz, óriási ajándékot kapunk általa:

A Szeretetet… önmagunk szeretetét.
Így tudjuk aztán a másikat igazán látni, szeretni, s így leszünk képesek befogadni, megélni az ő szeretetét.

Kéz a kézben.
Boldogságban.

😊

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.