“Senki sem értheti és ismerheti meg azt, ami ellen ‘harcol’.”
(Dethlefsen)

A kommunikáció férfi és nő között tisztán mutatja, hol tart a férfi, hol tart a nő, milyen kettőjük kapcsolódása. Érdemes ezért figyelni, miféle szavak, hangsúlyok, tartalmak jellemzik beszélgetéseinket, esetleges vitáinkat.

A vita harc. Háború a felek között. Mindig.

Állnak egymással szemben, egyik kézben élesre fent, kivont karddal, másik kézben vaskos pajzzsal, s életre-halálra menő küzdelem veszi kezdetét, hogy bebizonyítsák egymásnak saját igazukat. Annyira el vannak foglalva önös képzeteik másikra kényszerítésével, akkora zaj keletkezik ennek nyomán a fejekben, hogy képtelenség a másikat érteni, látni, meghallani.

A kard vág, szúr, megsebesít, folyamatos védekezésre kényszerít, a pajzsról pedig lepattan mindaz, ami a másik oldalról érkezik, nem engedi, hogy eljusson hozzánk a lényeg, hogy behatolva megpillanthassuk az ő igazságát.

Hiszen, mindkét félnek igaza van. Mindenketten a saját igazságukat próbálják a másikra erőszakolni. Ez a vita lényege. Azonban ez nem kommunikáció, hanem egyoldalú vádbeszédek, védelmi nyilatkozatok sűrű, egyre viharosabb váltakozása.

Mint minden harcnál, itt is a győzelem a cél. Ki nyeri a csatát…?

Senki nem nyer. Sem csatát, sem háborút.
Mindkét fél sérül, zúzódik, reccsen, törik.
Veszít.

Hiszen lelkünk vágya, hogy a másik lásson, értsen, szeressen úgy, ahogy vagyunk… és egy ilyen típusú vitában ez képtelenség, hogy megtörténhessen, mivel mindkét fél kizárólag önmagával van elfoglalva. Párhuzamosság alakul ki, nem pedig kettőnk közötti oda-vissza áramlás. És mivel lelkünk vágya, hogy a másik mindenestül befogadjon, ezért csalódunk.

(Érdekes, gyakran hallom, magam is tapasztaltam, hogy ilyen ‘kommunikációk’ esetén rendszeressé válik, hogy a másik szó szerint nem hallja, amit mondunk… ‘nem hallom, mit mondasz! nem értem, mit beszélsz!’… miközben teljesen egyszerű szavakat, mondatokat küldünk felé.)

A Szeretet nyelve a csend, forrása a Szív… hiszen csakis ebből tudunk igazán a másikra figyelni, kizárólag ebből születhet a másik látása, megértése.
Itt nincs harc, nincs háború, nem kell győzni.

Szeretem. Fontos nekem a lénye.
Ezért figyelem a másikat, érteni, megérteni próbálom aktuális szavainak, gondolatainak, érzéseinek, működésének miértjét.

A megértés nem azonos az egyetértéssel.

Nem baj, ha nem értek egyet vele. Nem kell egyetérteni.
És ezt közvetíthetem felé, roppant egyszerű módon: ‘te így látod, én kicsit másképp… kíváncsi vagy rá, hogy én hogyan?’… ha igen, akkor így beszélgetés alakulhat. Valódi kommunikáció. Az is előfordulhat, hogy épp akkor, abban az állapotában nem kíváncsi rá. Ezzel sincs gond. Ha látom, ha érzem őt, az esetleges bezárkózottságát, épp megélt egyoldalúságát, akkor tudomásul vehetem, hogy nem most van ideje az én oldalam megmutatásának.

Írtam az elején, hogy a kommunikáció milyensége mutatja a férfit, mutatja a nőt.
Fontos, hogy ne tévesszük szem elől a nemekből fakadó különbségeket ezen a területen sem. Nőként például fegyvert nem veszünk kézbe… meghagyjuk azt a férfinak. Hiszen a férfi azonnal bezárkózik, harcossá válik, ha fegyverrel a kezünkben indulunk felé. Ez működésének sajátja… erővel, erőszakkal semmit nem érhetünk el nála.

A másik, amit jó tudatosítani nőként, hogy amikor a férfi felemeli a hangját, türelmetlenül, ingerülten zúdítja ránk magát, akkor NEM velünk van baja, hanem önmagával. S ha nem ellenünk való sérelemként értelmezzük kirohanását, akkor mellé állhatunk, láthatjuk és vele is megláttathatjuk mi is a valós ok, s így átsegíthetjük a problémáin. Szeretettel.

Végül megosztom veletek a kommunikációval kapcsolatos kedvenc zen történetemet:

Ülnek egymással szemben.
Kettőjük közé egy hatalmas gömb van belógatva, aminek egyik oldala fehérre, másik feketére van festve.
Megszól az egyik: ‘De szép fehér ez a gömb!’
Erre a másik: ‘Hogy lenne szép fehér, amikor ez fekete!’
És kezdődik… egyre hevesebb, egyre durvább, egyre sértőbb vita arról, hogy kinek van igaza… ‘te tényleg nem látod, hogy fehér?!’… ‘te vak vagy, hogy nem látod, hogy fekete?!’… végkimerülésig, akár szakításig.
Miközben csak csendben, az első mondatot követően át kellett volna battyogni a másik oldalára, s onnan ránézni a gömbre… ‘Jééé! Nálad ez fehér! Gyere, nézd, az én oldalamról fekete…’

…

A Szeretet nyelve a csend, forrása a Szív… hiszen csakis ebből tudunk igazán a másikra figyelni, kizárólag ebből születhet a másik látása, megértése.