Szamár-effektusnak hívom azt, amiről most beszélni fogok. Sokak párkapcsolati önkorlátozása, ahogy látom, ebből fakad, valamint ez okozhat egy-egy kapcsolat lezárás nyomán megtévesztő, a másik irányába erős érzelmeknek tűnő elmejátékot, vissza-visszakapaszkodást.

Egy szakítással végződő kapcsolat végső stádiumában felszínre emelkedik a másik fél olyan oldala, ami sok esetben megdöbbentő számunkra és abszolút nem tetsző, jön az ‘úristenkieeez?!’, ‘hogyképeserre?!’, és pislogunk, nem értjük és nagyon tud fájni mindaz, ami ilyenkor megmutatja magát. A kapcsolat milyensége, a másik embersége kérdőjeleződik meg számunkra. És leginkább önmagunké.
Ilyenkor aztán jó esetben csacsinak, de többnyire óriási szamárnak érezzük magunkat, aki ‘benézte’, ‘vak volt’, ‘agyatlanul’, ‘mármegint’… és ha mindez egynél többször megesett már életünkben, akkor kíméletlenül azonnal ítélő, saját bíróságunk elé állítjuk önmagunkat, kudarckupacnak, menthetetlen lúzernek nyilvánítjuk magunkat.

Remek.
Mi következik ezután?

Két dolog lehetséges:
vagy bele se megyünk következő párkapcsolatba, vagy jól elhatározzuk, hogy most aztán igazán körültekintőek leszünk, nagyon észnél leszünk.
Klassz mindkettő. Garantált társ nélküliség.
Miért?

Az első esetében ez érthető, mindenféle indokot kitalálva a biztonságosnak tűnő ‘egyedült’ szándékosan választjuk önmagunknak. Persze, ehhez elengedhetetlenül szükségünk van alátámasztó magyarázatokra önmagunk és a világ felé is. Elképesztően színes, változatos, sokoldalú palettáról válogathatunk ilyenkor, számomra döbbenetes, mennyire kreatívak tudunk lenni hathatós magyarázat kutatás közben, amiket, persze, meglelve aztán jó mélyen, kiirthatatlanul magunkévá teszünk.

Néhány példa:
‘óóh, jó nekem egyedül’, ‘nincs szükségem társra’, ‘úgy látszik, sorsom a magány’, ‘az én feladatom, hogy a gyerekeimnek éljek’, ‘a munkám a Mindenem’, ‘Buddha is egyedül élt’… és… folytatod a sort? 😊

Mindenképpen szükség van alapos magyarázatra, meg is tesszük.
Bebörtönözve magunkat egy újabb kudarc elkerülése végett, amitől a mélyben rettegünk… FÉLELEM uralja létünket, korlátozza kiteljesedésünket, boldogságunkat.

A második esetben nem választunk egyedüllétet, sőt, akarjuk a párkapcsolatot.
Aztán meg nem értjük, mi van, miért nem sikerül, s bár, nem választjuk, jól társ nélkül maradunk.
Miért?
Pont azért, amit ki is mondunk, jó hangosan magunknak, majd barátnak, barátnőnek, szülőnek, gyereknek nyomatékosítva: ‘nagyon észnél leszek a következőnél’… és tadaaammmm… ezzel a mondattal már át is adtuk a rációnak a szív dolgát, ami, persze, nem hozhat mást, mint az újabb kudarc rideg tényét…

…etetjük a szamarat… 😊

Amikor ráció vezérel egy emberi kapcsolatot, akkor a fókusz a másik milyenségén van, nem pedig azon, hogy ki is ő valójában. Összehasonlítunk, múlthoz kapcsolunk, minősítünk, bírálunk, megítélünk. Külsőségek, látszat alapján, ráadásul egy lövészárokban guggolva, ki-kilesve, összevont szemöldökkel arra összpontosítva, hogy mikor, mit csinál, mond ‘rosszul’, nyakon csípni akarjuk benne mindazt, amiket az előző kapcsolatainkban nem sikerült, amik miatt szamárrá nyilváníthattuk magunkat.

Bizalmatlanok vagyunk. Nem mutatjuk meg magunkat, bujkálunk. Egyedi csodánkat a másik nem láthatja, nem érintheti, nem érezheti. Mi pedig az ő lehetséges hibáira koncentrálva nem bízunk benne, nem akarjuk valóban látni, érinteni, érezni őt.
Mert félünk. Az újabb kudarctól. Attól főleg, hogy kinevet a ‘világ’, vagyis azok, akiknek bőszen fogadkoztunk, hogy nem leszünk megint ‘hülyék’.

Így aztán jól lemaradunk egy lehetséges ajándékról… hiszen rációval nem lehet szívdolgot megélni, s bár a lövészárok megvédhet a sérülésektől, a boldogság fénye oda tuti nem tud bejutni.

Szamár-effektus… mit kezdjünk vele?

Integráljuk a múltunkat.
Adjuk meg létjogosultságát az életünkben. Szeressük azt. Ne akarjuk elengedni, megszabadulni vágyva tőle. Sem tettektől, sem személyektől. Szeressük őket. Múltbéli önmagunkat, s az ahhoz éppen érkezett szereplőket, történéseket, tetteket. Hiszen utunk részei. Nélkülük MOST nem lehetnénk azok, akik vagyunk.
Ők a teljességünk, boldogságunk felé irányító kihagyhatatlan mérföldköveink. Ők azok, akik a Társunkhoz vezethetnek minket.

Ne hagyjuk, hogy a múlt által bennünk kialakult félelmek eltérítsenek. Csak teljesen kitárt ajtónkon tud belépni a nekünk szánt világ.

Nem szamarak vagyunk hát, nagyon nem, hanem egyedi, megismételhetetlen csodák, akik néha simán lépdelve, olykor bukdácsolva haladva úton vagyunk… a Társunk felé… és megérkezve, megnyugodva beledőlve az ölelésébe, együtt bandukolhatunk tovább.

😊

Könyvek ->> https://totheszter.info/konyv/