Szombat reggel van, remete-hegyen,  erdőszéli házunkban csendesen, szándékosan hosszúra engedő ébredezés számomra, banánturmixomat kortyolgatva, a kintről beszűrődő madárkoncertet hallgatva, a szobát beragyogó fény ölében ücsörögve.
Ráérek… nyújtom hát ezeket a pillanatokat.

Hétvégéhez képest, szokásomhoz híven korán keltem, hat óra körül, hogy együtt köszönthessem a reggelt a kelő nappal, de azt látom, vannak, sokan, akik még nálam is jóval korábban. Hiszen korán kell kelnie annak, aki bakancsot húzva, hátizsákkal magát jól megterhelve, hét órakor az erdei, meredek ösvényt róva már a csúcshoz közeledik. És én nézem őket, bentről, kifelé, ők pedig érkeznek egyre, öregek, fiatalok, családok, párok, magányosan bandukolók, lentről, egymás lábnyomába lépegetve, felfelé törekedve a hegyre.

Ezt látom hétvégenként. Az összes hétvégén. És repdesősen boldoggá teszi a lelkemet, hogy ezt láthatom… vannak, akik így töltik el hétvégéjük óráit.
Rengetegen vannak.
Mindegy, hogy fagyos, téli nap, vagy éppen esős, sáros, ködös, vagy, mint ma, langyos, melengető, napfényes… csak jönnek, kirándulnak, erdőt járnak, kiszakadva a városból, összefolyva a természetettel, így visszatérve, megélve kicsit eredetüket.

Érdemes.
Most.
Így.

Holnap a tavaszi napforduló. Számomra ez a valódi újév kezdés.
Talán a lehető legjobb időpont tudatosan megélni, bakancsos lábbal belelépni az újba, fénybe, életbe, világra nyitottan a hosszú, bezárkozós, rideg napok után.

Ki, erdőbe, mezőre… mert a természet az újat mutatja, megmutatja,súgja, harsogja, kézen fog, vezet, segít.

😊