Párkapcsolatok 5.

Ahhoz, hogy boldognak élhessük, érezhessük magunkat egy párkapcsolatban, nem elég, hogy szeret engem és én szeretem őt. Szabadságra van szükségünk.

Természetes, eredendő állapotunk a szabadság.

Ezzel érkezünk a világba, s van, hogy egy életen át vágyjuk, keressük, akarjuk, mégsem lelünk rá felszabadító erejére. Ahhoz, hogy lássuk, megértsük ennek miértjét, s a hozzá vezető sima felszínű útra léphessünk, meg kell különböztetnünk fizikai és lélek szabadságot.

Egyáltalán, mi a szabadság?
Mi a valódi szabadság?
A rövid válasz erre: azt élem, aki/ami vagyok. Álarcok, képmutatás, szerepjátékok, hazugságok nélkül. Tisztán, egyszerűen odaadva magamat a másiknak.

Ez, persze, rettentően félelmetes. Hiszen cseperedve ahhoz a képhez idomulunk, amit elvárnak, vagy azt gondoljuk, elvárnak tőlünk. Megpróbálunk megfelelni egy képnek, formának, amik nem voltunk és nem is leszünk soha.
Lehetséges, hogy környezetünk, a ‘világ’ jól reagálja le az általunk hozott és mutatott alakot, pozitívan tükröz vissza bennünket. Ez aztán még inkább arra ösztönözhet, hogy teljes erőbedobással felvett szerepünk alakítására, domborítására koncentráljunk, s így egyre mélyebb fiókba pakoljuk és zárjuk, bebörtönözzük valódiságunkat, lényegünket, eredetiségünket.
Ennek óhatatlan következménye, hogy így élve napjainkat belülről feszítve, az időben vízszintesen haladva egyre gyakrabban tör felszínre az elégedetlenségünk, zavarodottságunk, nemértésünk. Hiszen, elvileg, minden ‘jó’… járunk, együtt vagyunk, együtt élünk, esetleg feleség vagyok vagy férj, apa vagy éppen anya, van pénzünk, munkánk, ő azt mondja, szeret, és én szeretem, akkor jövök-megyek, oda és azzal, akivel, amikor akarok, tehát, szabad vagyok.

Nem.
A fizikai szabadság nem egyenlő a lélek szabadságával.

Fontos ezt látni, különben nem fogjuk megérteni, mi bajunk van a látszólagos szeretet és szabad mozgásunk ellenére. Csupán érezzük. Az elégedetlenség feszítését. És megpróbáljuk fizikai szabadságunk terét növelni, hogy ezt a nehéz, kínzó, ‘nullhuszonnégyben’ háttérprogramként futó, kellemetlen ‘nemértjükmiért’ érzést tompíthassuk.

Nőként például olyan területre tévedhetünk, ami abszolút nem a miénk, munkaterületen akarjuk szabadságunkat megélni, kitolva a jól megszerkesztett formánkat a világba, karrierre, kinti sikerekre törekedve. S, bár folyamatosan visszaigazolja szupernőségünket a világ, dícsér, elismeri munkánkat, sok-sok lájkot kapunk, mégsem vagyunk boldogok.

Nem csoda.

Hogyan is lehetnénk, amikor nem a helyünkön vagyunk, nem nőként funkcionálunk. Mamutot vadászunk, ügyesek vagyunk, de hát… az férfi dolog, nem tehet valóban, igazian boldoggá egy nőt.

Vagy esetleg a kicsit nőiesebb anyaságra leszűkített szerep-területen mozgunk, s ott próbáljuk megélni szabadságunkat. Jó kis álterep ez erre, hiszen egyeduralmat alakïthatunk ki, kizárva a férfit, apát, hadvezérként kormányozva, irányítva a gyerekeket, fontosnak érezhetjük magunkat, hiszen a gyerek ránk szorul, nélkülünk még pisilni sem tud, tehát, létszükségletté válunk, szupernőként tehetjük dolgunkat… egy darabig. A magunk szabta látszatszabadságban. Aztán a gyerek már egyedûl megy pisilni, sőt, az ajtó is becsukja maga mögött.
És ekkor nőni kezd bennünk a hiány, az elégedetlenség, a boldogtalanság érzése. Esetleg szülünk még pár gyeket. Vagy veszünk egy kutyát. Nem a gyereknek, hanem magunknak. Hogy továbbra is biztosíthassuk az anyaszerepben megélt szabadságunkat. És mégsem vagyunk boldogok.

Nem csoda.

Férfiként, mondjuk, szabadon sörözünk a haverokkal. Vagy nyakig belemerítve magunkat valami hiányt pótló hobbiba, fene nagy szabadságunkban elvonulunk, kivonódunk a családból, társ mellől. Vagy a munkába temetkezve elfelejtünk hazamenni. Vagy szeretőt tartunk. Vagy még klasszabb autót veszünk, hogy szabadon száguldozhassunk. Vagy, például hatalmat gyakorolva, másokon éljük ki a bennünk tomboló feszültségét a valódi szabadság hiányának. Esetleg leüvöltve, uralva, megverve a gyereket, a nőt. Bármit megtehetünk. És mégsem vagyunk boldogok.

Nem csoda.

Sorolhatnám, végeláthatatlanul, mi mindenre vagyunk képesek, mi mindent teszünk férfiként, nőként, hogy valódi szabadságunk helyét bepótoljuk valamivel. Csakhogy azt nem lehet. Bepótolni. Így pedig boldogság sem. Sem egyedül, sem párkapcsolatban.
Marad az elégedetlenség, hiányérzet, nemértés, zavarodottság, külvilágtól elismerés várás, szereptévesztésből fakadó konfliktusok… párkapcsolatban egyre durvább kiakadások, viták, veszekedések, amiben úgy érezzük, ő köt, fojt meg, bebörtönöz, korlátoz, szabadságomtól foszt… és jön a szakítás. És érkezik nyomában tiszta levegőjű, látszólag visszanyert szabadság. És ennek örömében vagy egyedül maradunk, vagy beletekeredünk új szereplőkkel a régi működésbe. És így sem vagyunk boldogok.

Nem csoda.

Hiszen a boldogság elengedhetetlen feltétele a Szabadság.
A lelkem szabadsága.
Az pedig nem más, mint hogy megélem, lehetőleg minden pillanatomban azt, aki/ami vagyok. Nőként és Férfiként. Szabadon.
Vagyis nem bebörtönözve, lekorlátozva önmagam(!) által mindazt, ami az én valóm.
Felvállalva.
Megmutatva a másiknak.
A gyengeségeimet is.
Azt is, amit nem szeretek magamban. A ‘csúnyámat’ is.
Mindent megmutatva.
Odaadva.

Így:
‘Tessék, nézd, ez vagyok Én. Ilyen, olyan és amolyan. Vagyok. Vállalom. Mutatom. Adom. Ez az én csodám, ezt tudom adni, mindenestül. Tessék. Veheted, viheted, tiéd.’

Ja, hogy ha így teszek, akkor lehet, hogy mint akit seggbelőttek, úgy rohan el tőlem??!!
Igen! Lehet.

És ha ez történik, akkor hurrá, örüljünk, mert pikk-pakk kiderülhetett, hogy nem ő az Ő, s máris egy lépéssel közelebb kerülhettem ahhoz, aki mellett valóban magamat élhetem, szabadon, lélekszabadságban, szerepjátékok nélkül, hazugságok, hiányérzetek nélkül. Aki számára mindenestül vagyok a megtestesült csoda.

Boldogság… Szeretet.

Vállalni magamat.
Először önmagam előtt.
Aztán óriásbátorság, elrugaszkodás, ugrás a látszólagos ismeretlenbe… magam igazan mutatása… odaadása… eredetiségem.
Hazatalálás.

Ebben a Szabadságban földöntúli Boldogság.
Szeretek, szeretve vagyok, nincs feszülés, hiányérzet, hiánypótló fizikai szabadságra vágyás… hiszen Szabad vagyok.
Újra. Végre. Szabadon. Szárnyallva.
Vagy éppen csendben, nyugalomban, harmóniában, egységemben megpihenve.
A Társsal.

😊

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.