Tömött, az emberektől fülledt-párás villamoson, reggel:

Ülnek egymással szemben, anya és lánya. A kislány 4-5 éves lehet, karjában kócos, kissé megviselt babát szorongat. Szereti.
Anya egy ideig szótlanul, kókadtan bámul kifelé az ablakon, majd ránéz gyermekére, végigméri, s elkerekedett szemmel előrehajolva, óriás kérdőjelként a kislány feje fölé tornyosulva, visító fejhangon monológba kezd:
‘Te elhoztad a babádat?! Hányszor mondtam, hogy jobb helye van otthon?! Az oviban elveszik tőled a többiek. Vagy elhagyod útközben. Ha nem tudsz vigyázni rá, nem lesz babád. Ha ezt a babát elveszíted, én nem veszek neked újat, soha többé nem lesz babád…’ … és csak mondta, mondta, sipítozta, mint aki soha nem akarja abbahagyni.
A kislány nem szólt. Szeme riadt, könnyekkel teli, teste felére görnyedve. Látszott, hogy nagyon fél. Két kézzel, minden erejével szorította magához babájat. Ráboruló testével védelmezte. Fogadkozott némán: ‘Vigyázok rá. Nem veszítem el.’ … de már egyáltalán nem volt biztos magában… most már sírt… siratta a babát és magát… félt.

***

Ott, akkor… egy életre megtanulta a kislány:

– birtokolás van, ami az enyém, az az enyém
– a birtoklásban azt elfedő, megfojtó szeretet
– ha birtoklok valamit/valakit, ha nem vigyázok, akkor elveszíthetem
– ha nem vigyázok, elvehetik tőlem
– ha elveszik tőlem, ha elveszítem, akkor béna vagyok
– ha béna vagyok, akkor egyedül leszek, nem lesz kit/mit szeretnem
– ha egyedül vagyok, akkor semmim nincs és nem is lesz újra

Szóval, ha egyszer megkaparintottam, ha megkaptam életem egyetlen lehetőségét a boldogságra, akkor kapaszkodjak jól belé, vigyázzam, üljek rá, zárjam dobozba, szorítsam a nyakát minden erőmmel utolsó lélegzetéig, utolsó lélegzetemig.

Ott, akkor… a kislány jól megtanulta…

Ahogy az előző írásomat zártam, iszonyatosan félünk attól, hogy semmink nem lesz. Hogy Semmink lesz, a minden helyett. Annyira rettegünk, hogy mindazt, amit boldogságnak vélünk, nem tudjuk megélni, hogy szorongásunkban a lényeget elmulasztjuk.

Párkapcsolatban úgy szorítjuk a másikat, hogy az majd’ megfullad, rosszul van, kapálózik, menekülni akar. Úgy féltjük, hogy szívünk szerint bezárnánk a lakásba, nehogy valaki elvegye tőlünk. Ő pedig majd’ megfullad, rosszul van, kapálózik, menekülni akar. Mi meg azt érezzük, már nem szeret… veszítjük éppen el a szeretetet, Őt… és ekkor még jobban szorítjuk, és mi is kapálózunk, a fájdalmas, őrjítő félelemtől.

Elvárások, féltékenység, veszekedések, bezárások, kizárások, követelések.

És ő egyszercsak lerúg magáról, kiszabadul, iszkiri, vágtat, ahogy csak bír, el, messze, tőlem… szabadság… vissza se néz. Nem jön vissza. Szabad.

Elment, ülünk, vége, ülünk, nem értjük… ‘Hiszen annyira szerettem!’
És félünk… a lehetőséget itt, most, a boldogságunkat, örökre elveszítettük.
‘Miért? Hiszen én mindennél jobban szerettem’.

Pedig ebben a kapcsolatban nyoma nem volt Szeretetnek.
Csupán a Félelem… a Szeretet helyén.
A félelem a veszteségtől.
Az egykor, ‘a villamoson’ megreccsent bizalmam önmagamban… vagyis az önmagamban való mély hit, stabil önbizonyosságom egykori elvesztése a félelem börtönébe zárt.

Ōrökre?
Nem.
Csupán azért, hogy ezt felismerve újra megtanulhassunk Szeretni.
Valódian.
Először magunkat.
Hogy bízni tudjunk. Magunkban.
Utána tudunk mást szeretni.
Hogy bízni tudjunk. Benne.

Így… félelmek nélkül, biztonságban, szeretve… akár épp egyedül, a ‘semminkben’.

Eltűnik a félelem, helyébe biztonság lép, újra stabil, nyugodt alapunk.
És…
Megérkezik a Társ.

Szabadon.
Boldogságban.

“Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy az ő társaságában szabadabbnak érzed magad, mint amikor egyedül vagy.” (Jean-Paul Sartre)

😊