Találkozunk – hosszas, magányban eltöltött várakozás (ez, persze, akár párkapcsolatban megélt magány is lehet) után – egy férfival vagy egy nővel, és ha épp azt találjuk meg benne, ha épp azt nyújtja, ami addig hiányként volt jelen életünkben, kapcsolatainkban, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni: ‘Ő AZ, akire vártunk’.

Annyira boldogok vagyunk, annyira örülünk, hogy a hiányzó mozaikkockát megleltük, a helyére biggyeszthetjük, hogy nem akarjuk észrevenni, látni azt, hogy ez csak egy darabocska a teljes képünkből. S hogy tényleg ne kelljen szembesülnünk ezzel, ne kelljen látnunk a valóságot, a hézagos, üres részleteket ügyesen, gyorsan telepingáljuk tarka-barka kis virágokkal, rózsaszín szívecskékkel, vidáman röpdöső pillangókkal.

DE.

Bármennyire is vagyunk remek, kreatív festőművészek, bármilyen szépre is sikerül a művünk, lényegileg az csupán töredék marad, és már csak idő kérdése… helyére előbb-utóbb rádöbbenés, csalódás, kudarc, szembesülés, arcra esés lép. Először halványodni kezdenek, aztán a semmiben tűnnek rajzaink, s marad, megmarad az egyetlen eredeti mozaikkocka, ami igaz… és így, önmagában árválkodva már cseppet sem lélekemelő, kielégítő számunkra.

Megmutatkozott a Valóság… csalódás… ‘nem ő az, megint… benéztem, újra… pedig azt hittem, azt hittem, azt hittem…’.

Van Biegelbauer Pálnak egy mondata, ami – szerintem – elég erős, de igaz, és jó, ha tudatosítjuk, magunkban fel-felidézzük emberi és párkapcsolati konfliktusaink közepette. Vagy éppen, amikor új kapcsolódásban találjuk magunkat. Szóval, Biegelbauer azt mondja, hogy ha csalódunk valakiben, azt a valakit valójában soha nem szerettük…

… HA CSALÓDUNK VALAKIBEN, AZT A VALAKIT VALÓJÁBAN SOHA NEM SZERETTÜK…

Azt a képet szerettük, amit körépingáltunk… az a kép pedig nincs, nem létezik… csupán ILLÚZIÓ.

Miért ragaszkodunk mégis az ilyen illúzió-teljességünkhöz?
Mert attól félünk, hogy ha azt az egyetlen illeszkedő mozaikkockát is elveszítjük, akkor semmink nem marad… és mi nagyon tudunk félni a semmitől. Az ‘egyedültől’…

***

A TÍZENTÚLI VILÁG

Ez van. Így. Hogy.
 Egyszercsak vége.

Abban a pillanatban úgy tűnik, abszolút váratlanul, hiszen még a közvetlenül megelőző percekben sem sejtettem, hogy bekövetkezhet, teljes képtelenségnek tartottam volna már csupán a gondolatát is.

Nézek, pislogok, hogy ez most hogyan… honnan?

Pedig nem ám. Nem váratlan. Látom. Így, utólag. Mindig.
Hosszú folyamat… vége… próbálkozások, roppant magasságok, mélybe zuhanások, magányos kínlódások, ragaszkodások, heves-forró-feloldozó visszatalálások… hosszú folyamat. Függőleges irányú mozgás, egy, mondjuk tizes skálán. Ahol a beteljesülés a tízes átugrásával volna lehetséges.

De nem megy.

Fel a tízig, boldog szárnyalás, tíznél gyötrelmes feszülés, elégedetlenség, kielégületlenség, majd pusztító rombolás, nullában fájdalmas landolás… erőgyűjtés, hiány, illúziók, korrekciók… újra elindulás.

Ezt ismételgetve számtalanszor, fel és alá, mindkét irányba minden alkalommal fénysebességgel száguldva, abban a reményben, hogy majd most sikerül a tízen túli világba átjutni, áttörni, de neeeem. És közben a lélek minden egyes zuhanásnál törik, zúzódik, szűkül, bezár… elfárad. Megfárad. Gyengül a szárny…

Elég.
Fásulttá válik. Reményt veszít. Elfogy.
És akkor, ha történik valami… megtörténik.
Mindig egy tett. Ami lehet nemtett is. Ennek nyomán az a ‘váratlan’ pillanat. Ez az egyszercsak vége. Ez a nincstovább. Mert innen már nem lehet.
Mert már nem kell… elengedve… kiürülve. Nincs többé vágyakhoz ragaszkodás.

És ekkor.
 Ekkor érkezhet, jöhet – hiszen az illúziók utolsó morzsája is kisöprődve belőlem – feltárulhat végre a Valóság.
Rácsodálkozás. Jééé… milyen könnyű, milyen fura.
 Tiszta, igaz, nyugalmas, üres tér.
 Körülöttem-bennem.
 Csupán csend marad.

És megnyílik, felfénylik, beragyog, érkezik a világ. 
Derűs mosoly: újra… élem.

Lélek-szabadulás… itt, az illúziókon túl… van a tízentúli világ.

(részlet a “tótheszter: JELENLÉT” című könyvből)