A lány az egyre hevesebb, zaklatottabb veszekedések alkalmával sorozatosan azzal fenyegette meg párját, hogy összepakol és elmegy. Aztán egyszer, majd többször össze is pakolt. A férfi átölelte, nyugtatni próbálta. A lány folytatta…’elköltözöm’. A férfi kivette a kezéből a táskákat. A lány folytatta… ‘elmegyek’. A férfi elvette a kulcsát, bezárta az ajtót, hogy ne tudjon kimenni. A lány folytatta… ‘itt hagylak’. A férfi kérlelte: ‘ne menj, maradj velem, szeretlek, szeretsz’. A lány folytatta… ‘elhagylak’. A férfi némán megfogta a táskákat, levitte, a lány kocsijának csomagtartójába tette. A lány állt az utcán, felháborodott megrökönyödésében… hangosan zokogott… ‘na, látod! tudtam, hogy nem szeretsz! milyen ember az, aki kicuccolja a nőjét a lakásból?! na, érted már?! ezért hagylak el! mert nem szeretsz!’ A férfi továbbra is néma maradt. Lehajtott fejjel elviharzott. A lány egy darabig még összezavarodottan ácsorgott az autó mellett. Aztán valamiért, maga sem értette miért, kinyitotta a csomagtartót, s a táskákkal megpakolva visszakullogott az üres lakásba… leült, várta, hátha visszatér a férfi. Visszatér az életük. A szerelmük. Ijedt volt, elveszett, egyedül, az elmúlt hetek veszekedéseitől kimerült, meggyötört… ‘elég, feladom, nem harcolok többé vele, befejezem a csatározást, csak jöjjön vissza, én pedig maradhassak, vele, hiszen szeretjük egymást’. És akkor nyílt a bejárati ajtó. A férfi belépett, a lánnyal szemben lévő fotelba roskadt egy hatalmas, zajos, megkönnyebbült sóhaj kíséretében, s csak nézte, némán, a Nőt… szereti őt. A lány pedig folytatta…

***

Ha nem hiszünk magunkban, ha nem látjuk önmagunkat különlegesnek, egyedinek, vonzónak, ha nem szeretjük magunkat eléggé, ha nincs meg a belső egységünk, nyugalmunk, biztonságunk, akkor bármilyen eszközt képesek vagyunk bevetni annak érdekében, hogy a külvilágtól mindezt kicsikarjuk. Például képesek vagyunk veszekedést kreálni, szakítással fenyegetni, hogy bizonyítékokat gyűjthessünk arra, hogy szeretve vagyunk. Vizsgáztatjuk a társunkat, párunkat, szerelmünket, figyelve a reakcióit megpróbálunk bizonyosságot nyerni abban, hogy szeretve vagyunk, hogy jók vagyunk, különlegesek a másik számára.

DE!

Ha magam számára nem vagyok az, nincs az az ember, aki bebizonyíthatná nekem értékességemet, nincs az az ember, aki meg tudna győzni, szavakkal, tettekkel, szívvel, tekintettel, mozdulattal, nincs, aki szeretetével a lelkemig tudna elérni, s átölelni azt, hiszen masszív falak mögé bújtattam. Magam elől…

***
… és a lány a végletekig folytatta… hogy aztán azt mondhassa: lám, nem szeretett engem igazán…
… újabb kudarc, újabb kapcsolat lezáródás, újabb bizonyíték arra, hogy engem nem lehet szeretni.
***

Ezek a mélypontok, veszekedés, szakítás, lezárás utáni sírva földön kuporgások a legalkalmasabb pillanatok arra, hogy elkezdjünk másképpen tekinteni önmagunkra. Akár tudatosan, este, elalvás előtt összegezni, hogy az aznapunkban mi mindenért láthatjuk, érezhetjük jónak, szépnek, különlegesnek, egyedinek, ‘földöntúli csodának’ önmagunkat. Ha gyakoroljuk néhány napig, azt fogjuk észrevenni, hogy már nem csupán az esti összegzésnél, hanem reggel-délben-este, újra és újra rácsodálkozunk önszépségességünkre. 😊

És abban a pillanatban, hogy belül megszületik, megjelenik kívül.
Ha szeretem magam… szeretve… vagyok.
És már nincs szükségem bizonyítékokra… mert érzem, adom, kapom, élem.

😊