“Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.” (Antoine de Saint-Exupéry)
A Társ, aki mellettünk van, tükrével lenyomott, elfojtott, megtagadott részünket mutatja (néha, bizony, nehéz a szembesülés), de, ha engedjük, így végre felszínre jöhet, élhetjük, a teljességünk adta szabadságban.
Azt szoktam mondani, hogy szerintem kétféle párkapcsolati találkozás létezik. Az egyik a felszínek találkozása, a másik pedik a lelkeké (középpontoké).
A felszínek találkozását úgy kell elképzelni, mint amikor két fogaskerék egymásba kapaszkodik. Van néhány fog, ami ‘stimmel’, jól illeszkedik egymáshoz, s ez elég ahhoz, hogy a két kerék forogni tudjon. Látszólagos működés van, tudomást sem szokás venni arról, hogy a fogak zöme nem találkozik, nem ér össze, elkerüli egyik a másikat, talán még anyagban, formában, színben, hangzásban is eltérnek egymástól.
Ráadásul, a két kerék tökéletesen ellenkező irányba forog. Mozgás van, mozgásban vannak egyéni szinten, s ez roppant megtévesztő, úgymond párkapcsolati illúzió. Természetesen, le lehet így élni párunkkal akár egy egész felnőtt életet is, sokan vannak, akik ezt teszik, megelégszenek a látszólagossággal.
Honnan tudhatjuk, hogy ilyen típusú kapcsolatban élünk?
Van egyfajta folyamatosan jelenlévő hiányérzet, elégedetlenség, aminek egyértelmű tünete az állandó, megmagyarázhatatlanul bizsergető feszültség. Amire, persze, az elmének muszáj okot találnia, és rendszerint sikerül is. Jó nagy kamuk ezek, de könnyű nyakoncsípni, leleplezni őket, mivel a felelősséget mindig kifelé helyezi. Például: ‘boldog lennék, teljesen, ha több pénzünk lenne, ha a főnök a munkahelyemen nem csesztetne, ha megvehetném a kedvenc autómat, ha a gyerekek nem idegesítenének fel napjában tízszer, ha gyakrabban mosakodnál, lefogynál pár kilót, ha sütne a nap, ha nagyobb lakásunk lenne,…’ stb.
Az ilyen kapcsolatokban használt ‘leleplező’ szavak: mindig, soha, állandóan, te, ti, ő, ők.
Felszínek találkozása ôsszefoglalva: látszólagosság, egymás mellett élés, párhuzamosság, úgy csinálás, mintha. Mindkét félnek csupán az egyéni boldogulása, boldogsága fontos, s az, hogy mi rá a külvilág reakciója.
És van a másik. A lélek-kapcsolódás. A mélységek, középpontok találkozása.
A lényege: valódiság, szeretet.
Miről lehet felismerni, hogy éppen egy ilyen találkozásban van részünk?
Arról, hogy egyszerre csodás és baromi nehéz. Melós. 😊
Vannak pillanatok, amikor szinte ‘megőrjít’, ‘kiveri a biztosítékot’, elviselhetetlen, nem is értjük, mit keresünk mellette. Ego-lázadások, kiborulások, szakítani próbálunk, lezárni, befejezni… nem megy.
Hát, persze, hogy nem. Hiszen lelkünk tudja, hogy a tükôr, amiben most épp nem láthatjuk feltétlenül szépnek a másik által ônmagunkat, a legfontosabb segítség ahhoz, hogy magunkhoz közelebb kerülve, magunkat jobban látva és értve elkezdjük felvállalni és megélni azokat a részeinket, amiket valamikor útunk során, külső hatások, elvárások nyomására fiókba zártunk, jó mélyre, hogy még a fiókról se kelljen tudomást vennünk.
Aztán jön ez az ember, férfi vagy nő, s jelenlétével elkezdi felfedni a rejtegetett mélységeinket. Megtagadott valóságunkat.
Persze, hogy kiakadunk… először ránézni sem bírunk.
Tudnunk jó, hogy a fiókok tartalmát azért fontos felszínre engedni, mert így egyéni szinten teljessé válhatunk. Ami után aztán a két lélek teljességben élheti az együttöt.
Ha én fiókba csukom a racionalitásomat például, és a föld felett fél méterrel repkedve, a világot rózsaszín pillangókkal, virágokkal festem tele, csak az érzéseimet, megérzéseimet használom, ‘spiri’ vagyok, akkor tuti biztos, hogy jön valaki, lélek-kapcsolódás, valaki excel-táblázatokkal, földhöz ragadottsággal, elvekkel, merevséggel. A tökéletes ellenpólus.
Mi pedig nem értjük, mit keresünk mellette. Próbálunk magyarázatokat találni, de csak egy van, ami igaz: SZERETJÜK.
Őt? Magunkat? Lefojtott, elfeledett részeinket?
Lázadozunk, nem akarjuk látni, miért jött, hiszen ahhoz szoktunk hozzá eddigi kapcsolatainkban, hogy nem is foglalkozunk a mélységekkel. Csupán azzal, hogy én, én, én… itt pedig feladat van: rálátni SAJÁT, lefojtott racionalitásomra, felszínre engedni, létjogosultságát bennem elismerni.
Így egyensúly születhet… spiri-racionális.
Nincs egység, nem lehet külön-különségben, szétdaraboltságban.
Egyensúly. A Teljesség fekete-fehérje, jin-jangja, ez eredményezi a boldogságunkat.
Jó hír: nem muszáj változtatni, elfogadni, meglátni, másképp csinálni… szeretni.
A konokság, makacsság segít abban, hogy erővel megszabaduljunk a másiktól.
Viszont, jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy ugyanilyen helyzetet, ugyanilyen kapcsolatot, ugyanilyen ‘agyrémet’ fog bekínálni az élet. Egészen addig ismétlődve, amíg be nem látjuk, meg nem értjük, hogy mindez nem ellenünk, hanem értünk van.
Hiszen amíg megtagadott részeink vannak, addig nincs harmónia, nincs egyensúly, nincs teljesség, nincs szabadság, nincs boldogság.
Viszont, ha egyszer sikerül. Nem elmenekülni. Beleállni a feladatba. Félretenni az egot, figyelni a másik mélységeit, meglátni magam ‘csúnyáját’ az ő lélektükrében. Felszabadítani a fiókjaim tartalmát. Ha végre sikerül. SZERETNI. Megszeretni ônmagamat. Szétdarabolás nélkül. Teljességemet. Ha egyszer sikerül…
… akkor megérkezik mellénk a Társunk.
Talán az, aki mellett végre megtanultuk szeretni magunkat, teljesség adta szabadságunkat élni. Talán valaki más… aki valónkhoz kapcsolódni tud.
Csupán azon múlik, hogy az épp megélt kapcsolódásban mindketten ‘fel tudjuk szabadítani’ magunkat vagy csupán egyikünk. Mert ha csupán egyikünk, akkor továbblépés van… és más érkezik. TÁRS.
(erről bővebben később)
Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/
tótheszter 