KAPCSOLÓDÁS – 639hz

Párkapcsolatok, emberi kapcsolatok, kommunikáció, a két agyfélteke összehangolása, tanulás segítése:

Szokásunkká vált, hogy mindenféle technikát, gyakorlatot, módszert kipróbálunk, hogy könnyítve lelkünkön, egyre tisztább képet kapva önmagunkról tudjunk változtatni életünkön.

Az első, amit jó, ha látunk, hogy a változás mindig magától történik, folyamatosan jelen van.
Nem szükséges erőt feszíteni, törekedni, akarni. Hiszen, amikor akarunk valamit, valami mást, mint ami épppen van, akkor láthatjuk, hogy nem fogadjuk el aztamivanúgyahogyvan. :) Vagyis szembemegyünk, ellenkezünk… vagyis korlátozzuk, gátoljuk haladásunkat.

Elégedetlenségünk a változtatás igényét szüli, ez az igény pedig arra késztet minket, hogy tegyünk valamit. Érte? Ellene? Tulajdonképpen, ami bizonyos, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk azok, akiknek dolgunk kitalálni, megérteni, megoldani… irányítani. Azt gondoljuk, mert ehhez szoktunk az elmúlt éveinkben, hogy még meg kell csinálnunk öt fekvőtámaszt, huszonkettő cigánykereket, nyolc tigrisbukfencet, stb., lehetőleg kipurcanásig fárasztva magunkat az erőfeszítésben, és lehetőleg a legnagyobb odakoncentrált precizitással. Mert ha így csináljuk, jó munkát végzünk, akkor aztán jöhet a jutalom, ami nem más, mint a vágyott boldogság. Várjuk az érkezését, miközben kezdetektől ott van bennünk. Csak éppen annyira törekszünk, annyira akarunk, és ettől már annyira fáradtak, összetörtek, kimerültek vagyunk, hogy észre sem vesszük … :)

Lehet kicsit másképp. Lehet könnyű…

Azért szeretem a frekvenciákat, mert a megemelt rezgésben könnyedebben tudjuk megengedni, hogy az lehessen, az történhessen, ami számunkra a jelenünkben éppen a lehető legjobb. Elengedve a gyeplőt, félreállva a saját útunkból nem irányítani, korlátozni, csupán hagyni, engedni… megélni mindazt, ami eredendően ott van bennünk.

Nagyon sokáig fejtegettem, boncolgattam, atomjaimra szedtem magam, természetesen átépítés céljából… És persze, soha nem voltam elégedett új építményemmel. Feladtam a próbálkozásokat. Elkezdtem egyszerűen az érzéseimet, érzeteimet figyelni, követni. De nem csupán csendben figyelgettem, hanem mindig, az adott pillanatban hangosan ki is mondtam. Azt, amit ÉREZTEM. Magát az érzetet. Hiszen az érzet, az érzés a jelenben valós, igaz. Minden hozzá fűzött gondolat csupán elmejáték, elvisz a múltba vagy a jövőbe, kiszakít a mostból, a valóságból.

Kimondani. A jelenben. Kijelentő módban. Egyszerűen, tisztán. Mint tényt. ‘ezt meg ezt érzem… pl. fura feszültség van a gyomromban’. Nem fűztem hozzá további szavakat, gondolatokat. Nem akartam megérteni. Nem akartam CSINÁLNI semmit. Csupán kimondtam, és hagytam. Aztán, egy gyermek nyílt kíváncsiságával figyeltem, mi történik. És a változás így láthatóvá vált számomra. Tapinthatóvá. Abszolút egyértelműen.
A kimondott szó felold saját magunk megkötözöttségéből. Abban a pillanatban, hogy kimondom, amit érzek, az érzés, az érzet megváltozik. Ha kimondom, hogy feszült vagyok, kikerülök a feszültségből, nem köt meg, de leginkább nem visz még mélyebbre, nem feszülök be még erőteljesebben. A kimondott érzés által kívülre kerülünk, más szemszögből látunk magunkra.

A kimondott szavak által kiszabadulunk bezártságunkból, magunknak felépített falaink közül kiléphetünk végre a Valóságunkba… és azt élhetjük… :)

Ezért, ha a frekvenciákat hallgatjuk, érdemes odafigyelni a közben érkező érzéseinkre, és hangosan kimondani azokat.

😊