A legtöbb sikerességgel, bőséggel, boldogsággal kapcsolatos kudarcunkért elsősorban a hitrendszerünk tehető felelőssé, ami pedig nem is valami ‘nagycucc’, csak egy egyszerű kép, amit éveink során, utunkon közlekedve, ezzel-azzal találkozva, a környezetünk által ránk testált minősítések hadából leválogatva ‘menetközben’ összeállítunk, megalkotunk önmagunkról, önmagunk számára, majd jól elhisszük azt a valóságunknak…

Egy kép, aminek többnyire köze nincs ahhoz, akik és amilyenek mi valójában vagyunk, egy kép, ami a külvilág ránk mért hatásai alapján alakul ki, mégis, végül könnyedén, elválaszthatatlanul, meghatározó részünkké válhat, minek következményeképpen törekvésünk, igyekezetünk, energiánk az ennek a képnek való minél tökéletesebb megfelelésre koncentrálódik, és észre sem vesszük, hogy így csupán kerítéseket, korlátokat építünk magunk köré, s közöttük finoman, csendben feszülve megrekedünk.

És ezzel semmi baj nincs… mert pontosan ezen korlátok között, a kerítés adta támasz segítségével, ha akarunk, újra rálelhetünk önmagunkra. Önmagunkért. Jó dolog, nemkönnyű-nemnehéz, felszabadító, boldogító.

A legfontosabb, hogy először is vegyük észre, ismerjük fel a kerítésünket. Lássuk meg, hogy nem is korlát, ne eltűntetni, lebontani akarjuk, hanem használjuk ‘rendeltetésszerűen’, pl. támaszkodjunk rá, ha épp gyengének véljük magunkat, megpihenni vágyunk, vagy akár a kaput is nyugodtan használhatjuk, merthogy van…

Csak lássuk meg. A kerítést, a léceket, a kaput. Tisztán. És így egyszercsak (mondhatni, magától), eltűnik a kerítés… nincs korlát… és jééé, megváltozott a képünk. Visszataláltunk valóságunkhoz, eredetünkhöz, megtapasztalni az igazi lélekszabadság, s a teremtő erő adta egyedülálló érzést, világban létezést.
:-)