“A polaritás érzékelése törvényszerűen feltételezi az egység létezését. A kettő mindig csak az egy következménye lehet. Mi azonban az egységet csak két aspektusban látjuk, s ezek ellentétesnek tűnnek számunkra. De éppen ezek az ellentétek alkotják az egységet, létük egymástól függ.

Az élet: ritmus!

Az ember számára a polaritás alaptapasztalata a légzés.
Ezen tanulmányozhatjuk a polaritás törvényeit, s kiterjeszthetjük őket az egész univerzumra. Hiszen, mint már mondtuk, amint fenn, úgy lenn. Ha belégzünk, azt minden további nélkül, abszolút biztonsággal követi az ellentéte, hogy kilégzünk. A kilégzést ugyanilyen biztonsággal követi a belégzés.

A két pólus állandó váltakozása ritmust teremt.

A ritmus minden élet alapmintája. Ha elpusztítjuk a ritmust, az életet pusztítjuk el.

A ritmus mindig két pólusból áll, tehát „mind-mind”, sohasem „vagy-vagy”. Aki nem hajlandó kilélegezni, nem lélegezhet be, és fordítva. Az egyik pólus a másikból él. Ha kiküszöbölöm az egyiket, eltűnik a másik is. Az egyik pólus törvényszerű következménye a másik.

Amit azonban a légzéssel kapcsolatosan majdnem mindnyájan magától értetődőnek tartunk, azt szinte más területen figyelmen kívül hagyjuk.

Mindaddig, amíg tartásunk, beállítódásunk „valamiért” vagy „valami ellen” van, elpusztítjuk az egységet. Az emberek egészségesek akarnak lenni, s a betegségek ellen fordulnak. Nem akarják felfogni, hogy az egészség és a betegség egymást kölcsönösen feltételező polaritások, amelyek egymásból élnek. Az egészség létét a betegségnek köszönheti. Az egészség csak a betegségből keletkezhet. Ezért minden megelőző (preventív) orvoslás illúzió.

Aki megértette a polaritás törvényét, az tudja, hogy minden cél csak az ellenpóluson keresztül érhető el, s nem a közvetlenül célhoz vezető úton, amelyen legtöbben sikertelenül kísérelnek meg előre jutni. Aki egy követ a lehető legmesszebbre akar dobni, az dobás közben nem a cél irányába, hanem lehetőleg mennél hátrább, a céllal ellentétes irányba, hátra hajlik. A kertész sem illatos parfümmel trágyázza rózsáit, hogy azok a következő évben a lehető legillatosabbak legyenek, hanem bűzös trágyával – mégis ebből nő ki a jó szagú virág.

A Tibeti Halottaskönyv azt tanítja: „Aki nem tanulta meg a halált, nem tanulhatja meg az életet sem.”

Krisztus is azt tanítja, hogy csak a halálon keresztül érjük el az életet. Minden ezoterikus rendszer azt tanítja, hogy csak úgy lehetünk szabadok, ha alávetjük magunkat a törvénynek. Ezt a törvényt az ember nem akarja felfogni. Állandóan közvetlen utakat keres, és a sikertelenségéből se nagyon tanul.

Minden valami mellett vagy valami ellen való kitartás: fixáció. Az élet ritmus, tehát mozgás. „Minden folyik” – mondja Hérakleitosz. A fixáció megakadályozza a mozgást, ezért életellenes. Az élet bármely területére vonatkozzék is egy fixálódott vélemény vagy nézet, az akadályozza a fejlődést.

Ha őszintén elemeznénk önmagunkat, meg kellene állapítanunk, hogy szinte kizárólag ilyen fixációkból élünk. Úgy tűnik, semmi nem esik olyan nehezünkre, mint véleményünk megváltoztatása.

Az ezoterikus tanításnak van egy ősi technikája, melynek segítségével megtanulhatjuk átpolarizálni véleményeinket, nézeteinket. A módszer lényege, hogy elkezdjük képviselni minden eddigi véleményünk ellenkezőjét, s ezt konzekvensen és mindaddig tesszük, míg a két pólus egyenlő súlyúvá nem válik. Ebben a pillanatban automatikusan eloldozódunk a polaritástól, s azt egy harmadik pontról mint teljességet kezdjük felfogni.

Egy állítás az igazságnak mindig csak egy aspektusát fejezheti ki.
Ahhoz, hogy a teljes igazságot leírhassuk, mindig szükségünk van az ellentétes pólusra is. Így bármely kijelentés, amely a valóságra vonatkozik, paradoxon. A valóságról az emberi nyelv nem képes egyértelmű kijelentéseket tenni. Ha a paradoxon megfogalmazása hiányzik, a kijelentés tökéletlen, csak részkijelentés lehet. Az lett a tudomány végzete is, hogy egyértelmű és ellentmondásmentes kijelentésekre törekedett.

Az ősi tanok, mint például a Tao te king, vagy az alkímia ellentmondásos megfogalmazásain nevetgélők káröröme elsietett volt.

A tudományban a fény kutatása fordulópontot jelentett. A fénysugár természetét illetően két, egymásnak ellentmondó vélemény fogalmazódott meg. Az egyik a hullámelmélet, a másik a részecskeelmélet, s a kettő látszólag kizárja egymást. Ha a fény hullámokból áll, nem áll részecskékből. Ha viszont részecskékből áll, akkor nem hullám. Vagy-vagy. Időközben aztán kiderült, hogy a „vagy-vagy” formájú kérdésfeltevésben volt a hiba. A fény hullám is, részecske is. Bár ennek a két, látszólag ellentétes természetű dolognak az egyidejűsége számunkra elképzelhetetlen, mégis való. Így a fény hullám- és részecsketermészete csak különböző kísérleti úton bizonyítható.

Az ember ugyanis a polaritást csak időben egymás után tudja érzékelni – egyidejűleg nem. Ha filozófiai problémákkal foglalkozunk, gondoljunk előbb mindig a fény kettős természetére.

Minden korban szenvedélyesen vitatják, vajon az ember szabad-e vagy determinált.

Itt sem veszik észre, hogy hibás a kérdésfeltevés. Csak ha a vagy-vagyot felszámoljuk, s felismerjük, hogy az ember teljesen determinált, és egyszersmind teljesen szabad, csak akkor közeledhetünk az igazsághoz. A polaritás törvényéből az következik, hogy mindennek, ami létezik, joga van a létezéshez.

Egy törvényszerűen működő kozmoszon belül sosem lehet semmi, „aminek tulajdonképpen nem kellene lennie”. Hibás emberi szokás a világot olyan dolgokra osztani, amelyeknek szabad lenniök, és olyanokra, amelyeknek tulajdonképpen nem kéne lenniök. Ez a magatartás ellenszegül a valóságnak. Minden manifesztációnak megvan a maga értelme, egyébként nem jöhetne létre. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak ismét be kell vezetnie a véletlen fogalmát.

Ha valami ellen foglalunk állást, az többnyire azt jelenti, hogy az ellentéte mellett vagyunk. Így kiállunk a béke mellett és ellenezzük a háborút, egészségesek akarunk lenni és ellenezzük a betegséget, szeretjük a boldogságot és ellene vagyunk a szenvedésnek, a jó mellé állunk és ellenezzük a rosszat. Csak éppen azt nem vesszük észre, hogy mindezek a fogalmak párban vannak, elválaszthatatlan egységet alkotnak, s ezt mi nem téphetjük szét. Ha nem vagyok hajlandó kilélegezni, többé nem tudok belélegezni sem. Ha elveszem az elektromos áram negatív pólusát, megszűnik a pozitív pólus is. Éppen így feltételezi a béke a háborút, a jó kikényszeríti a rosszat, s a rossz televénye a jónak. Ahogy Mefisztó mondja Goethe Faust-jában: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível.” (Jékely Zoltán fordítása)

Ezekkel a gondolatokkal semmiképp sem akartunk legitimálni bizonyos szándékos és rossz magatartásformákat, inkább csak meg akartuk óvni az olvasót attól, hogy egyes manifesztációk ellenállást váltsanak ki belőle. Különbséget kell tennünk olyan dolgok között, amelyek már manifesztálódtak, s olyanok közt, amelyek még nem váltak valósággá. Ha például egy gyilkosság történik, az a valóság részévé lesz, megvan a maga értelme és oka, egyébként nem történt volna meg. Ha nem akarunk szembekerülni a kozmikus renddel, semmi értelme, hogy ne akceptáljuk a megtörtént gyilkosságot. Ebből nem következik az, hogy ezt a gyilkosságot jónak vagy helyesnek kellene tartanunk, vagy az, hogy szabad volna ilyesmit elkövetnünk.

Az, hogy elismerjük a valóságot, csak annyit jelent, hogy minden dolog létjogosultságát elismerjük. Ha szembeszállunk a valósággal, ezzel mit sem változtatunk az objektív tényeken, szubjektíve azonban rosszabbul érezzük magunkat. A valósággal szemben kifejtett nyomás érezhető ellennyomást hoz létre. Az emberi szenvedések legnagyobb része a manifesztálódott körülményekkel szemben kifejtett ellenállásból ered.

Önmagukban a dolgok értékmentesek, neutrálisak. Csak az emberi hozzáállás teszi őket az öröm vagy a szenvedés forrásává. Így például a magány sem nem jó, sem nem rossz, sem nem kellemes, sem nem kellemetlen. Az egyik ember szenvedésként éli át, a másik az önmegismerés és a meditáció előfeltételének tartja. Az egyik ember törekvéseinek legfőbb célja a tulajdon, ugyanez a másik számára fölösleges teher. Sohasem maguk a körülmények szabják meg kedélyállapotunkat, hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez.” (Dethlefsen – A sors, mint esély)