Élet és Értelem és Kiegyenlítődés

Van. Az Életnek értelme. Vagyis az Élet értelmes.
Ezért hát, nekem teljesen felesleges értelmesnek látszanom benne, értelmét érteni próbálnom, de főleg és leginkább ezt kutatnom, keresnem.

Egyetlen valódi kötelességem és felelősségem van: élvezni benne létemet, játszva, dalolva, táncolva létezni, boldogulva így, mintha minden napom nem a legutolsó, ahogy mondani szokás, hanem az egyetlen volna. Sőt… az épp aktuális pillanatom.
Az egyetlen, amit megélhetek, s eldönthetem, hogyan teszem.

Elég hát, ha múltba nem kapaszkodva, madzagját kezemből kiengedve, hagyom, hadd legyen méltó helyén, vagyis az elmúltat valóban magam mögött hagyva, jövőt nem nézve, azt nem látni akarva, kívánva, elég, ha a jelen pillanataimban boldogulva élek. Elég. Ennyi.

Életem során számos ilyen-olyan helyzeten verekedtem, küzdöttem át magam, sokat tapasztaltam, tanulmányoztam, szételemezgettem, élve boncolgattam magam, nem érdekelt, hogy mekkora fájdalommal jár mindez, nem foglalkoztatott mennyi időt töltök ezzel, folyamatosan dúlva, zaklatva így lelkem és testem.
Utólag már látom, hogy benne a helyzetekben mindig azt hittem, hogy a szenvedésemet épp az aktuális probléma, válság, sötét gödör alja okozza, márpedig egyetlen oka csupán az ellenük való mérhetetlen erővel, agilitással és kitartással vívott harcom, méginkább, háborúm volt.
Majd, az elcsendesült harc nyomán szépen befelé fordultam, magányos barlangom homályában komótosan, módszeresen feldolgozgattam, újra és újra lejátszva annak összes fájdalmas múltpillanatát. Vagyis, folytattam. A háborúmat.

Mert megérteni akartam.
Érteni. Akartam.
Már rég nem volt harc, már rég nem fájtak valójában a sebek, már rég múltba veszett az egész, és én még mindig benne tartottam görcsösen magam.

Fontos volt mindez nekem nagyon.
Kihagyhatatlanul.
Ez a fajta szételemezgetés, atomjaira bontás, puzzle rakosgatás, rejtvény fejtés, megérteni vágyás. Mindenben az értelem keresése.
Én így működöm. Ezért is foglalkozom azzal, amivel. Ezért tudom aztán tisztán átadni mindazt, amit megtapasztaltam, megértettem.
De tudom, hogy ezt elfogadva lehet másképp. Lehetek másképp.
Ha épp elemezgetni támad kedvem, ez szórakoztat, akkor teszem.
De ilyenkor tudjam, hogy én ezt Élvezem. :)

És már tudom, hogy nem kell. Viszont lehet. Ha abban a pillanatomban úgy döntök, hogy így és épp ezzel boldogulok, teljesedek.
Nem kell nekem értelmesnek lennem… de lehetek.

Van. Az Életnek értelme. Vagyis az Élet értelmes.
Ezért hát, nekem teljesen felesleges értelmesnek látszanom benne, értelmét érteni próbálnom, de főleg és leginkább ezt kutatnom, keresnem.
De ha akarom, amikor csak akarom – tehetem.
És ezt is, mint mindent tovább adom.
Mindig.
Most.
És… boldogulok, mert ha megtalálom benne az egyensúlyomat, ki- és befelé egyaránt jól mozdulok, akkor élem az életem, akkor élvezem.
A lényeg, hogy emlékezzek, ne felejtsem el a lényeget.
A Élet Értelmét.
Hogy boldoguljak, minden pillanatomban benne.
ÉLVEZZEM.

:)

Azt gondolom, látom, sokan vagyunk, akik belső, tartalmas útjainkon járva megfeledkezünk az Életről. Az értelméről. Benne ragadunk barlangunkban. Bele komolyodunk.
Ilyenkor jó, ha emlékezve lényegünkre kimozdulunk.
Az Életbe. Bele. Vissza.
Mert elengedhetetlenül fontos a KIEGYENLÍTŐDÉS.
Anélkül az egész értelmetlen.

Ide idézek egy részletet Nietzsche Íme, így szólott Zarathustra című művéből, engem mozdít, hátha téged is… :)

“Harmic esztendős lett Zarathustra, midőn elhagyta szülőföldjét és a szülőföld tavát, és felment a hegyekbe. Saját szellemét és magányát élvezte ott, és tíz évig nem telt be vélük. Végül azonban megváltozott szívében, és egy reggel, felserkenvén a vöröslő pirkadattal, kiállt a Nap elé, és így szólott hozzá:
‘Hatalmas csillag! Mivé lenne boldogságod, ha nem volna, akinek világolj!
Napra nap feljöttél barlangomhoz tíz éven át: bizony eleged lett volna önnön fényedből és az útból is nélkülem, sasom és kígyóm nélkül.
Mi azonban minden reggel vártunk reád, elfogadtuk tőled, mit bőséged adott és megáldottunk érte.
Íme! Torkig vagyok immár bölcsességemmel, akár a méh, mely túl sok mézet gyűjtött, szükségem van a kézre, mely érte nyúl.
Ajándékozni és osztani szeretnék belőle, hadd örvendjen csak újra balgaságán mind, ki bölcs az emberek között, és a szegények is hadd örvendezzenek újra gazdagságukon.
Le kell hát ereszkednem a mélybe: ahogy te is cselekszel esténként, midőn eltűnsz a tenger mögött, hogy bevilágítsd még az alvilágot is, gazdagabbnál gazdagabb csillag!
Alá kell buknom, akár csak neked, így mondják az emberek, akikhez le akarok jutni.
Áldj meg tehát, nyugodt szem, akiben túlságos boldogság láttán sem árad irigység!
Áldd meg a túlcsorduló kelyhet, hogy aranylón árassza vizét, és mindenüvé elvigye visszfényét a te gyönyörűségednek!
Íme! A kehely ürülni szeretne ismét, és Zarathustra ismét ember szeretne lenni.’
– Ezzel bukott alá Zarathustra. ”

 

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.