Jégtáncot néztem az imént.
Érdekes, hogy mostanában szinte minden napomba betáncol a tánc valamilyen formája… talán, mert én is táncolok, folyamatosan, együtt a pillanataimmal, amiben így aztán könnyedén láthatóvá válik, mivel van épp dolgom.

Mint például most, amikor felmosás helyett belefeledkeztem a jégtánc látványába.
Azt hittem, szentül hittem, azért nézem, mert élvezem, ahogy engem is érezhetően sodor magával a zene és a gyönyörű mozdulatok egymásutánja.
Meglepetten vettem észre a görcsös befeszülést magamon, izmaimban, sejtjeimben, összerándult egy szilárd csomóba mind, szinte fájt, de mindképpen elfárasztott. Ez csupán a testem reakciója volt, testem, az én külső, egyszerű jelzőkészülékem… valójában a lelkem ijedt meg, pánikolt. És nem kell lángésznek lennem ahhoz, hogy tudjam, ott, abban a pillanatban félelem gerjedt bennem, aggodalom növekedett, hogy el ne essen az az ismeretlen lány a jégen, aki valójában én voltam.

Vagyis.
A BUKÁSTÓL. FÉLEK.
Még mindig.
És nem baj.

A lényeg, hogy látom, érzem, s mégis.
RÁLÉPEK A JÉGRE.
Csúszik… eshetek, összezúzódhatok – és akár talpon is maradhatok.
Törékeny… beszakadhat alattam, s mélybe zuhanhatok – és akár a felszínen könnyed siklásban mozdulhatok.

Nem tudhatom meg, amíg nem lépek a jégre.

Ezért, bár eléggé félelmetes… LÉPEK.
Mert ha nem teszem, elkerülhetem az esetleges bukást, de a jégtánc varázsát sem tapasztalom meg.

:)