Gyerek… Tánc

Szeretem, amikor gyerekek érkeznek hozzám.
Mindig ajándék nekem, rengeteget kapok tőlük, általuk.
A legnagyobb ‘mestereim’. Gyerekek. A fiaim. És azok, akik házhoz jönnek hozzám azért, hogy adjanak. Minden kincsüket megmutassák nekem.
Hálás vagyok, mindazért, amit tanítanak, megmutatnak, amivé általuk válhattam, válhatok, mindazért, ami így általuk lehetek.

Szeretem, amikor gyerek érkezik hozzám.
Mindig lenyűgöz, mennyire bölcsek ők, milyen hihetetlen gyorsan látnak túl rajtunk, látják át a lényeget, mennyire nincs szükség megmagyarázásra, okításra… csupán emlékeztetni dolgom őket valójukra, egyediségükre, így segítve, hogy újra megláthassák önmaguk csodáját, amit egy időre elhomályosított számukra a külvilágból, a környezetből érkező számtalan hatás.


Belép a kislány, törékeny, arca sápadt, válla leejtve, kicsit görnyedt, száját apró mosolyra húzza, szeme szomorú. Kissé feszengve elhelyezkedik, én kérdezek.
Látom, mekkora nehézség számára belekezdeni. Erőfeszítés. Kimondani.
Halkan beszél, bezárt lényege szólal meg, röviden, egy-egy szóval, félmondattal mesél.

Jelen vagyok.
Megszűnik minden más.
Vagyok. Neki. Minden tiszteletemmel, alázatommal.
Figyelek. A figyelem vagyok.
Fontos ez.
Kapu.
Hogy ő szabadon nyílhasson.
Bármit kimondhasson.
Bármit megoszthasson.

A teljes figyelem, tisztelet, alázat… ennyi kell a gyereknek.
Minden gyereknek. Tőlünk, felnőttől.
Csupán ennyi.

És ebben a figyelemben megtörténik a csoda.
Megengedi, hogy megláthassam őt.
Leomlik minden fal, lehullik a lepel, ami mögé megbújt, s a kis testen átragyog a lényeg, a való, a Lélek.
És nekem nincs más dolgom, mint ezt visszatükrözni, hogy ő is láthassa, tisztán, igazan, ragyogva, csodaként… Önmagát.

A kislány táncol.
Tánc a világa, az élete, a művészete, a zsenialitása, az útja.
Az út, a mód, amin keresztül csodáját a világnak ajándékozhatja.
Azzal a ‘titkával’ érkezett hozzám, hogy a tánctanára nem látja őt. Olyan, mintha láthatatlan lenne számára.
Nem kellett sokat beszélnem. Csupán megláttatni vele, hogy ő az, aki elbizonytalanodott saját egyedi értékességében. Ő az, aki ezért nem tartotta fontosnak mutatni, megmutatni magát.
Nem kellett sokat beszélnem. Csupán tükröt tartanom elé, amiben újra megláthatja.
Csupán emlékeztetni.
És onnantól tudja ő a dolgát:
A világnak adni azt a kincset, ami ő maga.

A megértés pillanata számomra mindig elmondhatatlan érzés, nincsenek szavaim rá, talán valóban nincsenek szavak mindarra, ami ilyenkor történik… tiszta, kegyelmi pillanat, s bennem a hála.

A vékony kislány egyenes tartásában ott az erő, arca kipirult, szeme csillog, szája fülig ér, légies, könnyű… test és lélek eggyé válva fénylik… táncol.

Szemembe néz, s azt mondja:
‘Igen, csoda vagyok. Megyek. Mutatom… Eltáncolom!’

Én pedig köszönöm, hogy észrevettem, miben rejtőzködöm, miben nem mutatom még én önmagam.
És köszönöm, hogy általa így része lehetek.
A Táncnak.
:)

 

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.