Egy hajóhíd közepén megállva figyeltem ma a szívemnek legkedvesebb folyót és várost. Meghatódottság, túlcsorduló öröm éledt bennem a látványtól, ahogy az egyre sűrűsödő estéből megszülető fénytáncban eggyé váltak.
Merengtem akkor ott… mennyire kedves nekünk a Fény.

Szomjúzzuk, vágyjuk, kívánjuk, szeretjük. Nem akarunk nélküle, nem bírunk. Létezni. Nélküle.

Nem.
De hát vele sem… ezek szerint vele sem.

Miért?
Mert elutasítjuk a Sötétséget.

Nem kívánjuk, nem vágyjuk, nem szeretjük. Nem kell. És így aztán a Fény sem érhet el. Nincs.

Hiszen nem létezik egyik a másik nélkül. Nem választhatjuk hát egyiket vagy másikat. Vagy mindkettőt keblünkre öleljük, és mindkettő által ragyogunk, vagy mindkettőre nemet mondunk, s homályban vakoskodunk.

Ugyanígy vagyunk, amikor azt mondjuk, szeretnénk valami jobbat csinálni, jól, jobban élni, jól dönteni, választani, jól táncolni, jól látni, jól lépkedni, jól tudni, jól érteni. Elutasítva a jelenben meglévőt, valami mást, jobbat remélve.

Csak éppen azt nem tudjuk, mi is az a Jó nekünk. Összezavarodunk, elégedetlenkedünk és elakadunk. Mert nem tudhatjuk pontosan, hogy mi a ‘mi Jónk’, hiszen az valami teljesen ismeretlen számunkra. Ezáltal elképzelhetetlen.
Viszont van nagy ismeretünk a Nemjóról.
Láthatjuk, tudhatjuk, érthetjük, egyértelműen beazonosíthatjuk, mi a Nemjó számunkra. Hiszen érezzük.

Fontos ez. Hogy érezzük. Ettől tudhatjuk. Pontosan.

És, ahogy a Fény a Sötétségből… ugyanígy a Jó a Nemjóból születik meg, válik láthatóvá, megélhetővé.
Egyszerű hát.

Ha jót akarunk magunknak, figyeljük a nemjóját. :) Immár minősítés nélkül.

Ismerjük fel. Elutasítás mentesen.

Ami nekem nemjó, az számomra nem rossz. :) Befogadva.

Megszűnik így a szétválasztódás… eggyé válik JóNemjó, FénySötétség… s mi feloldódhatunk, életre kelve az Egység táncában.

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/