Egy számomra nagy kedvenc székely történetet osztok most jól meg itt… 

Elmegy a székely férfi a barátjához vendégségbe.
Ücsörögnek az asztalnál, iszogatnak, beszélgetnek.
A kandalló előtt a földön egy hatalmas kutya fekszik elnyúlva, s időről időre keservesen felvonyít.
Egy darabig döbbenten figyeli a vendég, aztán már nem bírja tovább, megkérdezi a gazdát:

– Hát, mér’ vonyít ez a kutya ilyen fájdalmasan?
– Mer’ szögbe feküdt. – feleli a barát.
– És mér’ nem száll le róla?
– Mer’ még nem fáj eléggé…

Hát… igen… ilyen egyszerű ez… :-) …ha már eléggé fáj, bizony, leszállunk arról a fránya szögről íziben, s talán visszatekintve nem is értjük, miért nem tettük meg előbb.
?
Merthogy nem tehettük… dolgunk volt még ott, megmaradni benne.
A megértésig. A felismerésig.
Mert – bár időről időre fel-felvonyítottunk fájdalmunkban – nem láttuk a szöget.

Vagyis, nem tudtuk, hogy egy apró arrébb mozdulás könnyedén megszüntethetné a szenvedésünket.
Tehát a fájdalom lett az, ami segítségként érkezve mozdított, kimozdított… először csak finoman mutatva a lépés lehetőségét, majd az ‘eléggéfáj’ állapotában már hirtelen, drasztikusan kényszerítve felszökellésre.

És hogy mikor fáj eléggé?

Kinek, mikor… változó.
De épp akkor, pontosan akkor, amikor számunkra abszolút tökéletesen megfelelően fáj már ahhoz, hogy pikk-pakk lepattanhassunk róla. És, bár az eléggé mértékét és ugrásunk idejét látszólag mi határozzuk meg, valójában azonban a megértésünk teszi egyértelműen megfelelővé a pillanatot a mozdulásunkhoz.

A felismerés pillanata.

Annak az egyszerű ténynek a felismerése, hogy én bizony itt szögbe feküdtem.
Én voltam az, aki belefeküdtem.
És én vagyok az, aki leszállhatok róla.

És ekkor már bármikor, könnyedén… én sem kellek hozzá, mert magától megtörténik… mert nincs szög… nem is volt soha… csupán egy kifogás a bénultságomra… illúzió – a mozdulás valóságáért.

:-)

Könyv: ‘ÉLET A SZERETET FREKVENCIÁJÁN’ -> https://totheszter.info/konyv/