Minden évben nagyjából október közepén egyre többen fordulnak hozzám azzal, hogy tündérbogár óvodás vagy alsó tagozatos kicsifiúk ‘elromlott’… Feszültek, ingerültek, vadak, eddig rejtőzködő csúnya szavak törnek belőlük a felszínre, esetenként nyugtalanul alszanak, folyamatosan konfliktusba kerülnek környezetükkel.

Mi, szülők pedig döbbenten állunk a helyzet előtt, jönnek az ejnyebejnye visszajelzések, akár figyelmeztetők, intők a tanároktól, óvónőktől, edzőktől, szemrehányó pillantások szülőtársaktól (többnyire lányos :) ), bennünk pedig egyre növekszik a kérdés, a bűntudat… mit rontottam el?

Semmit. :)

Három fiam van, ketten már felnőttek jó nagyra közülük, Marci, a legkisebb királyfi még alsótagozatos általános iskolás… rutinom van tehát ez időszak tekintetében, s ennek ellenére is újra és újra meglep, rámtör a nehézsége, aminek fő oka, hogy azt látom, hogy gyermekem szenved, kínlódik, magával, magában.

Mi is történik valójában?

Az ‘október közepi vész’ leginkább azoknál a fiúknál hatalmasodik el, akik lélekben a természet gyermekei, vagyis a szabadság lételemük. Jellemzőjük, hogy akkor érzik jól magukat, akkor békések, nyugodtak és simatükrűek, ha a szabadban lehetnek, mozoghatnak, futhatnak, úszhatnak, játszhatnak. Mindezt természetesen lehetőleg mezítláb, egy szál gatyában. Ezért a nyár számukra az az évszak, amikor önmagukat teljes mértékben megélhetik. Ilyenkor, mivel a belső igényük szabadon megélhető számukra, szinte konfliktus nélkül elfogadnak tőlünk bármit, nem kellenek túlzottan nagy praktikák ahhoz, hogy terelgetni tudjuk őket napközben, az esték pedig csodásak, hiszen nyugodt elégedettséggel dőlnek kis ölelésért karjainkba napjuk végén.

Aztán véget ér a nyár… egyik pillanatról a másikra.
Marci fiamnak például Ráckeve mezítlábas, tóba ugrálós, kerékpáron száguldozós szabadsága és a héthetes edzőtábor a Margitszigeten, úszás, vízilabda, nap, foci, barátok adta a nyári boldogságot… egy szál gatyában. Még egy utolsó vasárnapi természetben ugrándozás, majd hétfőn csüccs az iskolapadba. Minden átmenet nélkül, órákat töltve falak és szabályok között. Ráadásul, mindezt ruhában… :)

Jellemzőjük még ezeknek a fiúknak, hogy magukkal szemben óriási elvárásaik vannak. Mindenhol, mindenben legjobbak szeretnének lenni. Nehezen viselik, kudarcukként élik meg, ha ez nem sikerül.
Szeretettel, megértően folyamatosan segítjük őket, hogy elfogadják: nem kell mindenben a legjobbnak lenniük, hiszen az lehetetlen. Ám, ők szeretnek a lehetetlennel birkózni… ezért óriási erőfeszítéseket tesznek például azért, hogy ‘jófiúnak’ tűnhessenek oviban, iskolában, elismerést várva ezért a velük foglalkozó felnőttől. Szinte megerőszakolják magukat, hogy nyugodtan tudják végigülni az órákat. Mivel ezeken a helyeken alap, hogy nyugodtan, figyelmesen ücsörög a gyerek, ezért jutalmat ezekért az erőfeszítéseiért természetesen nem kap. Miközben épp az elismerés vágya hajtja… csalódik hát.
És fárad.

Délután edzés vagy egyéb foglalkozás, aztán házi feladat… egyik nap a másik után, ugyanaz, feladatok, teljesítés, erőfeszítés, korlátok, nap hiánya, természet hiánya, hűvös reggelek, nyüglődés a kabáttal, ellenkezés…

Ráadásul ők Férfiak. Nemakármilyenek. Kemények, kitartóak, harcosak, nemsírnak.
Általában, megfigyeléseim alapján kábé hat-nyolc évvel idősebbnek képzelik magukat a koruknál. Férfiak… megjelenik itt hát a küzdelem, amiben óriási számukra a tét. A tanév első heteiben dől el ugyanis, és meghatározza a következő hónapokat: ki a közösségben az ‘alfahím’. Férfiak… mondom én ezt nőként, elnézően mosolyogva… :)
Nekik azonban ez komoly megmérettetés, erőpróba, hatalmas a tét. Idegtépő feszültség, beleállás a közösség (főleg a csajok) reakcióinak, visszajelzéseinek rájuk zúduló tömegébe. El sem tudjuk képzelni, mikkel kell aztán belül viaskodva, magányosan megküzdeniük.

Nagyjából október közepére kimerülnek, elfogynak, összezavarodnak, romfáradtak, önbizalom csorbultak, kudarccal teltek… na, és ekkor jövünk mi a képbe a szembesüléssel, bűntudattal… szép ez. :)

Azt gondolom, ha mögé nézünk, meglátjuk mi is történik ezekben a hetekben, s mindez hogyan hat fiainkra, akkor máris sokat tettünk értük.

Ha megpróbáljuk legalább otthon kicsit lazábban engedni őket.
Vagyis… lazuljunk le mi. :)
Ne vegyük tőlük ellenünk való véteknek, ha irányunkban is feszülten nyilvánulnak meg, esetleg ránk zúdítják felgyülemlett haragjukat, hiszen ők elveszettségükben önmagukra haragszanak.
Próbáljunk minél többet beszélgetni, nem faggatva, csupán érdeklődve, s ne adjuk fel az első ‘hagyjálbékénnél’.
Segítsük.

Hadd adja ki magából, ami belészorult, ne kelljen annyira viselkednie.
Hadd mondjon engedélyünkkel, az otthon titkos biztonságában ki néhány csúnya szót. Hadd csinálja hasonfekve a leckéjét. Hadd egyen most úgy, ahogy ő szeretné. És amikor azzal jön, hogy hadd maradhasson este fent olyan sokáig, ahogy nyáron szokott, engedjük, tévé lekapcsolva, olvasva neki… úgyis beájul legkésőbb kilenckor. :)
Háttérzenének nagyon hatásosak az oldalon megtalálható frekvenciák.
Bújjunk össze elalvásnál, simogatva, szeretgetve őt.

Fontos tudnunk, hogy ez az ő saját küzdelmük, amit nekik kell megvívniuk. Mi nem oldhatjuk meg helyettük, bármennyire is szeretnénk, nem vehetjük át ennek a terhét tőlük. De megkönnyíthetjük.

Tudathatom vele, minden pillanatomban, hogy itt vagyok, vagyok neki, biztonságos háttérként.

SZERETEM.

:)