(417hz – mozdítás, mozdulás frekvenciája)

Hasonlóan a betegséghez és a fájdalomhoz, a szerelem is akkor érkezik életünkbe, amikor menthetetlenül belemerevedtünk abba, s megélés helyett a túlélést választva csusszanunk egyik napunkból át a másikba, sorra egymás után.
Érezzük ugyan, hogy valami nem stimmel, hiszen gyomortájékon olyan furcsa feszültség fészkelte be magát (ideges remegés?), valami megfogalmazhatatlanul hiányzik, ráadásul elfelejtettünk játszani, nevetni, összevont szemöldökkel komolykodva tesszük roppant súlyú, felnőttes feladatainkat, dolgozunk, gyereket nevelünk, mélységek élése helyett felszínen megmaradni próbálunk, és egyszerűen elfelejtettük könnyed szívvel és lélekkel, vidáman táncolni az életünket.

Pedig, lehet tánc az életünk, sőt, igazából annak van csupán értelme, kitáncolni a világba, eltáncolni mindazt, amik vagyunk, egyértelmű, derűs könnyűségben megélve magunkat.

Ehelyett azonban könnyebbnek véljük megfeledkezni arról, kik is vagyunk, mik is vagyunk valójában, honnan és mivel indultunk, rég lemondtunk önmagunkról, s helyette pózolva, szerepeket játszva megfelelni akarunk a körülöttünk és velünk élőknek, mindezt a ránk mért csapások viharában, egyre jobban keseredve, szürkülve, görnyedve, bénulva.

És akkor, amikor már majdnem teljesen menthetetlenül elvesztünk… akkor egyszercsak, ha “szerencsénk” van, tökéletesen váratlanul, ránk köszönt a Szerelem. Dejóóó… :)

Megérkezik, hogy kibillentsen, emlékeztessen, megmutassa, hogyan, merre tovább.
Mindig olyan tükör formájában érkezik, ami tökéletesen ellenkező képet mutat arról, amiben épp vagyunk. Belenézve megrémülünk, hiszen azt pillanthatjuk meg, akit annak idején szanáltunk, azt az önmagunkat, akiről anno azt gondoltuk, nem jó, nem szép, nem eltáncolható, nem játszható, nem megélhető.

A Szerelem mindig a Változtatás szükségességét mutatja.

Óriási feladat elé állít minket, hiszen elkerülhetetlenné, megúszhatatlanná válik, hogy tükrébe nézve meglátva valóságunkat ne akarjuk tovább az addigiak szerint, belesziklásodva képzeteinkbe élni, megélni pillanatainkat.
Rémisztő feladat a változásban igent mondani önmagunkra, vállalva, felvállalva az ezzel járó látszólagos veszteségeket, ráadásul egyszer már nemet mondtunk félelmünkben…

És most újra ESÉLYT kapunk.

A Szerelem fontos, elengedhetetlenül, és mégis az egészet tekintve tökéletesen lényegtelen, ha csupán önmagában van nézve, ha csak az általa generált érzésekre szűkítjük minden értelmét, akkor lényegét veszíti, tehát tökéletesen lényegtelenné válik… akkor már csak mint egy pohár ital… bódít és pusztít egyszerre… hiányérzet, elégedetlenség, kielégületlenség, feszülés lép nyomába, érzetek okozta függés, a mögöttes tartalom, a lényeg nem látni akarása pedig életünkben globális bénaságot eredményezhet, megrekedettséget, beszűkülést.

A Szerelem mozdít – önmagunk felé, önmagunkért.

LÉPÉS az Üzenete… tenni magunk felé… megpróbálni általa valóságunkat látni, élni… érdemes… hiszen nem érkezett volna, ha minden úgy volna jó, ahogy addig éltünk.

Lépésünkért, bátorságunkért pedig a Szerelem megjutalmaz – tulajdonképpen függetlenül attól, hogy mi lesz belőle végül -, óriási ajándékot kapunk általa:

a Szeretetet.

… hogy magunkat megismerve, végre megszeretve, másokat is szeretni tudjunk.

:)