Tető-érzés… csúúúcs… :)

Lehet tetőről tetőre lépegetve haladni. Sőt, tulajdonképpen haladásom akkor igazából haladás, ha így teszem. És így teszem… :)

Imádom, kinézve az ablakon a házak fölött, ezt a kissé kuszának, rendezetlennek tűnő tájat, ami összevisszaságában a tiszta egység, meleg otthonosság érzését ébreszti újra és újra bennem, s tart, megtart örökkévalóságában. Körös-körben felhők, és mégis… ragyogó napsütésben.
Már gyerekként is rajongásig szerettem ezt a tető-érzést. Bármilyen tetőn ezt kerestem, s meg is kaptam ajándékba mindig.
Virágos dombtetőn, havas hegytetőn, játszótéri rakétacsúszda pléhtetőjére kiülve, cseresznyefa tetején naptól langyos ropogós pirost gyömöszölve számba, hatméter magas trambulinon elrugaszkodás előtt ácsorogva, távoli országban forró lapostetőn sárkányt eregetve, másik távoli országban suli helyett meglógva tó fölé benyúló faágra rögzített kötélbe kapaszkodva az égbe lendülve, vagy repülőn arcomat az ablaküvegre tapasztva képzeletben a szárnyon ülve… mindig ugyanaz az érzés… az egyetlen, az igazi.

Eltűnni, megszűnni ég és föld között, ôsszeolvadni, eggyé válni, semmivé, így valódivá, mindenné…

Lehet tetőről tetőre lépegetve haladni. Mindegy, hol vagyok éppen, így, ebben az ősidők óta létezésben. Járdán sétálva komor házfalak között, tömött villamoson ülve, postán csekket befizetve éppen, vásárlás közben, gyermekeim mellet… ebben a különleges tető-érzésben.

Lezuhanni pedig csak akkor tudok, ha azt hiszem, ha elhiszem, hogy a tetők alatt a mélyben létezik egy másik világ… :)

A háztetők látványa mindig felidézi bennem Pilinszky sorait:

Aranykori töredék

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.

(Pilinszky János)

 

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s